Családi fénykép

Az egyik impozáns pozsonyi parkban idegesen topog egy fényképész. Gépe készenlétben, a távolság beállítva, már csak meg kéne nyomni a kioldót. Csakhogy a kis család, mely ide rendelte őt, már vagy negyed órája azon vitatkozik az objektív előtt, milyen is legyen a végső póz. Tulajdonképpen nem is vitatkoznak, hanem egyenesen veszekszenek, kellemetlen konfliktust előidézve annak ellenére, hogy hosszú hónapok elteltével voltak csak képesek így összejönni.

Az apa azért rágja fia fülét, hogy legalább a fénykép kedvéért vegye ki nyakából azt a vastag láncot, az anyának meg a lány stilizáltan rongyos farmernadrágja nem tetszik. A fiú fütyülve a fényképezkedésre passzív ellenállást tanúsít. Felfuvalkodott hallgatásával úgy kihozza sodrából apját, hogy az szinte késhegyre menő hangulatot teremtve kijelenti, addig innen el nem megy, amíg a felvétel el nem készül. Végül a fényképész oldotta meg a helyzetet: ő, ellenkezőleg, bizony, hogy elmegy, mert neki se ideje, se kedve asszisztálni ilyen jelenetekhez.

A fénykép végül is sikerült, teljesen eltérő lett ugyanis a valóságtól: nyugalmat, családi idillt sugárzott. Mellesleg a felvételen szereplők abban az egyben mind megegyeztek, hogy efelől az idill felől főleg egy személynek nem szabad, hogy kétségei támadjanak, mégpedig Mary néninek Pennsylvaniában. Utolsó levelében ugyanis azt írta, nem csekély összegű dollárral kívánja megajándékozni a család tagjait, s hogy nagy örömére szolgálna, ha kaphatna róluk egy csoportképet. Hát ezért volt oly fontos, hogy elkészüljön a családi fotó, s hogy a szeretet és összetartás látványa áradjon róla a kegyes ajándékozó felé.

Jézusnak a valóság ilyen kapzsi meghamisítására nagyon világos meghatározása van: képmutatás. „Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal.” (Mt 23, 27) Jézus az evangéliumban semmit nem bírál oly élesen, mint éppen a képmutatást, a farizeusságot, mely abbéli igyekezetében, hogy jó benyomást keltsen, elfedi és elferdíti a valóságot. A képmutató pózol mindenki előtt, akivel csak találkozik, aki figyel rá („fényképezi”), s egyetlen cél vezéreli, hogy mindebből egy „tökéletes felvétel” sikeredjék, mely elengedhetetlen a vonzó kapcsolatok kiépítéséhez, az anyagi források eléréséhez. Mindezért áldozatul a belső szabadság, a személyiség, az eredetiség és az őszinte beszéd esik. Az igazság kategóriáját már nem a belső logika vezérli, hanem a pillanatnyi előny gyakorlatias állogikája. Jézus „meszelt sírokhoz” hasonlítja a képmutatókat, hogy felrázza őket a hamisság, a hazugság és álnokság átkából. A igazság felszabadít! Aki hazugságban él, elferdítve látja önmagát, környezetét és Istent is. Úgy jár, mint az egyszeri professzor, aki lusta volt elmenni az optikushoz, s addig nézett törött szemüvegén át, míg végérvényesen megromlott a látása. Minél tovább maradunk lusták és süketek az isteni felszólítás iránt, annál inkább torzít majd lelki szemüvegünk, annál ferdébb képet mutat majd rólunk lelkiismeretünk tükre.

Visszatérve a családhoz, a fénykép olyannyira sikerült, hogy még a fotószalon kirakatába is kitették, a mai napig onnan mosolyog a járókelőkre. Csak annak a családnak a tagjai nem mosolyognak, mikor arra járván meglátják. Soha nem felejtik ugyanis, hogy a parkbeli konfliktus néhány napos lehangoló csendes háztartással folytatódott, majd sértések és rágalmak lélekölő sorozatával. Főleg azután, hogy a fiú egy testékszer kedvéért átfúratta a szemöldökét. Ellenállása azzal végződött volna, hogy végleg elmegy otthonról – ha közbe nem lép az amerikai nagynéni, Mary.

Tulajdonképpen azzal lépett közbe, hogy nem küldte a dollárt. A szeptemberi New York-i tragédia olyannyira megviselte, hogy szívszélhűdést kapott. A haláláról érkező hír rövid volt, mégis olyan információt tartalmazott, mely a képmutató család tagjait felrázta végre. „Nénikéjük – tudatta az elhunyt hagyatékát rendező jogász – a kórházi ágyon fekve éjjel-nappal az önök családi fényképét bámulta, melynek hátuljára az volt írva: Istenem, köszönöm neked, hogy van a világon legalább egy család, melyben igazi szeretet uralkodik...” Mikor az apa hangosan felolvasta e levelet, mind a négyen otthon voltak. És csöndben félrevonultak, valamennyien mélységesen szégyellették magukat. Ez volt az ő megtérésüknek kezdete.

A szerző római katolikus pap