Cigány Odüsszeia, vagy túl az Óperencián

Hogy hová tartanak, az ugyanolyan rejtély számukra, mint az, hogy honnan jöttek. A nagyon öregek az ősök elbeszéléseiből még tudják, hogy volt valahol egy őshaza, ahol nem voltak kirekesztettek, száműzöttek. Állandóan úton lenni számukra évszázadok, sőt évezredek óta létforma. A gond csak az, hogy kevesen látják az út végét.

FÉLNÓTÁS TÖRTÉNET

– Hát hol is kezdjem?... – szegezi rám bogárfekete tekintetét a húszon alig valamivel túl lévő fiatalember a közép-szlovákiai járási székhely egyik köpködőjének udvarán, melyet errefelé „kerti restinek” is neveznek – ki tudja, miért. A kertekre egyébként jellemző növényzet ugyanis oly gyéren képviselteti magát a lebuj tájékán, hogy itt bizony Arany tikkadt szöcskenyájai is nagy gondban volnának, ha esetleg legelészésre adnák a fejüket. Virítanak viszont a szép, egykor talán piros reklámnapernyők, melyek hűvösében a nagyközönség szomjasan delelhet, sőt a bögölyök hadával is háborúra kelhet. A naptárat tekintve körülbelül segélyosztás magasságában mozgunk, ami azt jelenti, hogy megy a bolt, ürülnek és újra telnek a korsók. A férfiak egy emberként isznak, mintha ez volna az utolsó napjuk. Ugyanúgy a nők is, annyi különbséggel, hogy egy-egy nyaklevessel olykor rendre utasítják virgonc csemetéiket. A csapost nem számítva én vagyok a „többségi nemzet” egyetlen képviselője az egykor állítólag jobb napokat is látott söntésben. A többség – az etnikum.

– Próbáljuk talán az elején – biztatom asztaltársamat, aki erre még jobban magába mélyed. Ha az Akadémia tudósai sem tudják, hol a kezdet, akkor neki honnan kellene tudnia?!

– Tudod, az úgy volt, hogy egy kis faluban születtem, ebben a járásban – ragadja meg végül a fonalat. – Igazán csak a nagyapám törődött velem, a szüleim inkább ittak, aztán apámat le is csukták lopásért és garázdaságért. Anyám akkor odébbállt egy másik csávóval, vitte a testvéreimet is, de én nagyapámnál maradtam. Iskolába járatott az öreg, mindig tudni akarta, hol, kivel vagyok, nem engedett csavarogni. Sokkal okosabb dologra tanított meg; arra, amit ő is az öregapjától tanult – a muzsikálásra. Hamar észrevette, hogy jó hallásom van, kezembe adta hát a hegedűt. Amikor már szépen húztam, gitárt vett nekem, később meg tangóharmonikát. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy valójában a megélhetést adta a kezembe. De mire felnőttem volna, meghalt az öreg.

Laktam aztán árvaházban, ahonnan többször is megszöktem, majd rokonoknál, ismerősöknél bujkáltam. Amikor látták, hogy jövök a hegedűtokkal a hónom alatt, mondták is, hogy „no, jön már a félnótás!” De azért sosem zavartak el. A cigány, az ilyen – ha van egy kevéskéje, senkitől sem sajnálja. Csak hát leggyakrabban nincs. Olyankor aztán muzsikál és énekel.

A SZEGÉNYSÉG ANATÓMIÁJA

Nem esek talán túlzásba, ha azt állítom, hogy a cigányság Európa minden szegletében jelen van. ĺrhatnám akár azt is, hogy otthon, de túl sokat beszélgettem velük ahhoz, hogy a kifejezés használatát indokoltnak lássam. Mert haza csak ott van, hol jog is van – tolulnak elő akaratlanul is nagy költőnk szavai. Az emberi jogok érvényesítése tekintetében pedig továbbra sincs okunk a melldöngetésre – Közép- és Kelet-Európa többi államával egyetemben. A látens, azaz rejtett fajgyűlölet az ország lakosságának mintegy hatvanöt százalékában megvan – áll a nemzetközi emberi jogi szervezetek által kiadott statisztikákban. A hazai aktivisták, jobban ismerve a „terepet”, ennél is messzebbre mennek; időnként már-már olyan értékelések látnak napvilágot, melyek tükrében bármelyik nyugati demokratikus állam meg lehet győződve afelől, hogy Szlovákiában az apartheid az úr.

Mindezektől függetlenül továbbra is tény, hogy a lakosság legszegényebb rétegét a romák alkotják. Kivételek persze közöttük is akadnak, hiszen a fővárosban élők életszínvonala többszörösen felülmúlja a keleti, a munkanélküliség sújtotta régiókban élőkét. Pedig éppen Kassa, valamint Rimaszombat környékén él a roma népesség mintegy kétharmada. Az országban összesen hatszázhúsz romatelepet tartanak számon, melyekben mintegy százhúszezren tengetik mindennapjaikat – segélytől segélyig.

Az adatoknál maradva: a 2001. évi népszámlálás adatai szerint az országnak csupán kilencvenezer polgára vallotta magát roma nemzetiségűnek, ami a valóságtól nagyon távol áll. Egy londoni székhelyű emberi jogi szervezet a Szlovákiában élő romák számát ötszázhúszezerben határozta meg, ami a másik véglet. A valósághoz talán egy hazai demográfus, Boris Vaňo jár a legközelebb, aki a romák számát négyszázezerre becsülte, hozzáfűzve, hogy 2002-ig számuk valószínűleg meghaladja a félmilliót. A tézis, hogy 2010-re számuk egymillióra szaporodik, további húsz év múlva pedig ők lesznek az országban a „többség”, tehát nem állja meg a helyét. A rémhírek terjesztése helyett a megoldások keresésére kellene inkább összpontosítani. Mert megoldás, az mindenre van...

KÉK DUNA KERINGŐ

– Nagyapám sokszor mondta, hogy nem vagyunk mi romák, hanem rendes, tisztességes muzsikus cigányok – folytatja történetét ifjú barátom az „ötcsillagos” udvarán. – Meg azt is mondogatta, hogy a mi őseink Árpád apánk fülébe húzták a nótát, amikor átkelt a Vereckén. Ha ők meg tudtak élni belőle, én miért ne tudnék, gondoltam magamban, és kezdetét vette a pokoljárásom, vagy nevezd, aminek akarod.

Mert időközben lehullott a vasfüggöny, és mehettünk Nyugatra, „bazseválni”. Jártunk is becsülettel, leginkább Bécsbe. Amikor jól ment az üzlet, külön buszt béreltünk, amelyik átvitt minket a határon, aztán a város mellett leparkolt, és várt ránk napokig. Mindegyik partinak megvolt a maga helye, sosem léptünk egymás területére. Akadtak olyanok is, akik nem játszottak semmilyen hangszeren; hát ők meg hozták ránk a szégyent, és koldultak. A sok osztrák, japán, amerikai meg mások is úgy szórták a pénzt, mint akik még sosem láttak cigányt! Mondom, nagyon jól ment mindaddig, míg a hatóságok rá nem jöttek, hogy mi valójában sehol sem fizetünk adót a jövedelmünkből, és sem engedélyünk, sem pedig „placckártyánk” nincs. Bevittek hát néhányszor az őrszobára, ami nem túl vidám dolog, mert ott aztán mindenféle gyanús alak összeverődik, az embernek nagyon kell vigyáznia, hogy bajba ne keveredjen. Amikor kiengedtek, folytattam a zenélést egy másik helyen; így történt meg, hogy ha megkérdezték tőlem, mi merre van Bécsben, a végén már jobban tudtam, mint egy idegenvezető! Később úgy működött a dolog, hogy míg mi zenéltünk, az egyikünk körülöttünk ólálkodott, és ha jött a rendőr, figyelmeztetett bennünket. De szép idők voltak! Sikerült félre is tennem valami pénzecskét, úgyhogy mikor a sokadszori őrizetbe vétel után végleg kitiltottak a kék Duna városából, nem voltam fillér nélkül.

TUDNAK RÓLUK

Nem mondhatja ezt el magáról az a több százezer roma, akik számára a szociális segély meg a családi pótlék az egyetlen bevételi forrás. Pedig akár dolgozhatnának is – ha mást nem, feleleveníthetnék őseik mesterségét, a különféle kézműves szakmákat. Sokan vannak, akik még emlékeznek a mesterfogásokra, és szívesen rá is testálnák tudásukat az utókorra, ám az ilyen kezdeményezések többsége kudarcba fullad. Hogy miért? Azért, mert az ilyen kezdeményezések megvalósítása szervezést igényel. A szervezés pedig pénzbe kerül. Pénz pedig csak akkor van, ha akad ember, aki megírja a pályázatot. A hazai tapasztalatokból kiindulva elmondható, a többségi nemzet körében is csupán néhány ember képes arra, hogy mindezt véghez vigye. A közzétett statisztikai adatok pedig arról árulkodnak, hogy a szlovákiai romákat már-már „elkényeztetik”; 2001-ben például a különféle alapok, a nemzetközi szervezetek és a kormány 919 160 000-et költött a roma etnikum helyzetének és életkörülményeinek a javítására, ami testvérek között is csaknem egymilliárd korona. Hogy mi épült fel ebből az összegből, milyen programok támogatására fordították, nagyrészt örök talány marad. Tény, hogy néhány illetékes ellen eljárás indult, visszaélés jogcímén. A romák érdekképviseleti szerveinek, pártjainak, kulturális egyleteinek – melyek hol összevesznek, hol meg egymás nyakába borulnak – a vezetői csak vállvonogatással tudnak válaszolni: „Mi esetleg néhányszor tízezer koronát láttunk a pénzből...”

MAJD TÚL AZ ÓPERENCIÁN...

– Tudod, öcsém – mondja mintegy végszóként a nálam lényegesen fiatalabb úriember –, az élet engem arra tanított, hogy csak a saját tudásomra és tapasztalataimra támaszkodjak. Mióta muzsikálással keresem a kenyerem, nagyon ritkán esik meg, hogy valakinek a segítségére szoruljak; az államéra meg már végképp. Ezek még csak álmodoztak Európáról, amikor én már Bécsben zenéltem. Amikor kitiltottak az országból – amit különben nem nagyon sajnálok –, egy prágai étteremben, majd a Magas-Tátrában húztuk. Aztán jött Németország, majd bejártuk Svájcot és Olaszország északi részét is. Mindenütt utcazenész voltam, és mindenhonnan teli zsebbel tértem haza. Sikerült is egy kicsit rendbe szednem a házat, amelyet a nagyapám után én örököltem; már csak egy asszonyka kellene bele. Legutóbb, mikor éppen Brüsszelben muzsikálgattunk, össze is futottam egy lánnyal, aki erről a vidékről származik, de a szüleivel már másfél éve kint élnek. Most az a nagy kérdés, hogy mikor költözhetek ki hozzá – merthogy Európa négy országából vagyok kitiltva. Talán majd ha átlép bennünket az Unió határa. Mert az én nótám mindig az, hogy majd „ túl az Óperencián boldogok leszünk...”