Bűnös viszonyok kóbor rókával

Will (Jude Law) és Liv (Robin Wright Penn)Minghella ezzel a háborús-történelmi tablóval berobbant a filmvilágba: az opus több Oscart is kaszált; ezzel együtt a 150 percből azért lehetett volna néhány túlromantizált, elnyújtott jelenetet kurtítani. Következő rendezésével adaptálta az Alain Delon játékától is erős Ragyogó napfény című 1960-as francia mozit A tehetséges Mr. Ripley címmel. Ez a milliomosok világában játszódó, izgalmas fordulatokban gazdag pszichothriller ugyancsak Oscar-közelbe került, de díjat nem szakított. Pedig a főszereplő Matt Damont és a mellékszereplő Jude Law-t (akinek azért nem olyan kis szerepe van) is jelölték a díjra. Megkapták vagy nem, mindegy: mindketten valóban Oscar-alakítást nyújtottak, Matt Damon méltó utódja Delonnak. (Csak zárójelben, még Gwyneth Paltrow sem olyan sápadt a női főszerepben, mint lenni szokott.) Minghella ezután újra visszatért a történelembe: kegyetlen, sötét, pusztító harci jelenetekkel, sok tűzzel és puskaporral idézi az amerikai polgárháború borzalmait a Hideghegyben. Az előtérben pedig a háború miatt elszakított két fiatal meg nem élt szerelme, egymás iránti vágyódása és hűsége vonul végig, kalandos, kemény epizódokban. Ebben a már megférfiasodott Jude Law játssza a férfi főszerepet Nicole Kidman oldalán.

Minghella szenvedélyes mesélő. Olyan képeket fest történelmi kulisszákról, úgy bontja ki az emberi mélységet, olyan képességgel szerzi meg magának a nézőt, mint ahogy a nagy klasszikus romantikus regényírók szóban megelevenítve tették ugyanezt.

Jude Law kedvenc színésze lett Minghellának, minden bizonnyal azért, mert megbízhat benne, nyugodtan támaszkodhat rá, hiszen történelmi vagy kortárs figurákat egyaránt magával ragadó eleganciával és mélységgel jelenít meg. Itt is visszafogottan játszik egy sikeres műépítészt, aki két nő és két anya között keresi önmagát – de ne szaladjunk ennyire előre.

Bűnös viszonyok című filmjével a rendező elhagyta a megkönnyeztető, múltba merülő vadromantikát, a mába érkezett, a mai London egyik legkorszerűbben fejlődő modern negyedébe, s bár nincs benne háború, a háborús motívum ott kísért a háttérben, igaz, csupán sejtetőn és a néző képzeletére bízva. Will építészirodáját rendszeresen kirabolja egy banda, s mivel a rendőrség nem jut a különös módon behatoló tolvajok nyomára, ő maga veszi kezébe a dolgokat. Közben egyéb eseményekkel váltakozó képekben megismerjük Will környezetét: svéd bevándorló élettársát, Livet (Robin Wright Penn) és annak autista kislányát, aki csak akrobatikus tornagyakorlatok révén kommunikál a külvilággal. Az említett egyéb eseményekként pedig közbevágott epizódokban megismerjük Amirát (Juliette Binoche), a bosnyák bevándorló anyát, és annak kamasz fiát, Mirsadot (Rafi Gavron), aki különös akrobatikai képességeinek köszönhetően a parkour nevű extrém sportot űzi. Ugyancsak délszláv menekült rokonai arra veszik rá a fiút, hogy megmássza Will hatalmas vaskonstrukciós irodaépületét, és a tetőn keresztül bejutva kikapcsolja a riasztót, hogy aztán kirámolhassák a számítógépparkot. Will fagyos kapcsolatban él Livvel, aki próbálja szeretni lányát, de nem igazán megy az érzések egymásra találása. Aztán Will a betörésen ért Mirsad, azaz Miro nyomába eredve megismeri Amirát, aki varrónőként dolgozik, s imádja gyermekét, és mindent megtenne érte, még szerelmet is hazudna Willnek, csak hogy a fiú megmeneküljön a börtöntől. A magánnyomozás közben, mialatt Will Miróval is találkozik, és egyre bonyolultabb összetartozássá gabalyodnak a viszonyok, megjelenik egy – úgyszint a keleti blokkból érkezett – zakkant prostituált is, aki szintén bezavar Will érzelmeinek káoszába. Apropó: feltűnik egy róka is, mintha csak Will érzelmi kóborlásait jelképezné. Minghella a dramaturgiával kész pszichológussá, látnokká teszi a nézőt, érezni-tudni lehet a viszonyok sejtelmes bemutatásának kezdetén, hogyan alakulnak majd a kapcsolatok: ez nem hiba, hanem annak az eredménye, hogy beleélősen életszerű az emberi viszonyulások-viszonyok felvezetése-ábrázolása. Milyen nagy jellemábrázoló, mágikus erejű rendező kell ahhoz, hogy felmentesse velünk a bűnöst – Mirsad alakját. (Igaz, ehhez Rafi Gavron szuggesztív játéka is nagyban hozzájárul, nem véletlen, hogy Angliában a legígéretesebb tehetség díjára nevezték.) Minghella ezúttal nem nagy tablókból építkező klasszicizálón elbeszélő filmet tett le az asztalra, hanem szakítva saját hagyományaival, „mindössze” egy bonyolult élethelyzetet mutat fel arról, hogyan bicsaklanak meg kapcsolatok, hogyan alakítanak a véletlenek sorsokat. Érdemes megmerülni ebben az érzelmi zavarodottságban, s elgondolkodni a „bűnös viszonyokon”.