Buga Jakabok

Tóth Elemér Tölgyek című kötete szépséges, nemes karak?terű címében a leginkább talán Arany János őszikéinek világát idézi meg, ám ha felütjük, döbbenetesen mást kapunk. Ez a döbbenet viszont nem a költői ötletek és az esztétikai magaslatok kiváltotta katartikus felismerés pillanatáé. A kötet végeredményben alkalmi, publicisztikai közhelyek, üresjáratok gyülekezője, az unalomig ismert magyarságsérelmek és kiürült költői gesztusok tehetetlen sorozata. Egy olyan tájba csöppenünk, ahol „Minden bokor, fa magyarul beszél, / és magyarul ölel körül a szél.” Ahol a sztálinizmust ifjonti hévvel üres frázisokba öntő, majd agg „bölcsességgel” a nemzeti érzést ugyanúgy a semmitmondás magasiskoláinak tartható fráziszöngeményekbe silányító, igaz magyar költőtárs, (a dedikációban megidézett) Török Elemér számára is „Buga Jakab volt a példakép”. Biztosan nem a barokk Buga Jakab szellemi megidézése zajlik, aki így énekel: „Pénzem pedig nincsen az hitvány zacskómban, / Mind megiddogáltam taval az kocs?má?ban”, majd megjegyzi, hogy „nyargalódzik rajtam a tetők serege”, hogy végül a vers végén közölje, hogy megverte őt az Isten „nagy korhelség”-ében. A barokk Buga Jakabnak legalább volt öniróniája. Tóthék Buga Jakabját valahol a Tenkes kapitánya tájékán illenék keresni.

A publicista hajlamú költő olykor rendkívül radikális, pl. „áruló féregnek” titulál egy közismert politikust (az Üzenet c. opusban), s alaposan kisírja ma?gát a sokszor felemlegetett magyarországi sikertelen népszavazás miatt („szíved egy nagy buksza, / állampolgárságra nin?csen jussa / a magyar?nak”), ám az az eszébe sem ötlik, hogy azzal kéne valamit kezdeni, ami magyarsága legfőbb értéke, az anyanyelve, a költői nyelve. Egy költő ugyanis normális esetben a nyelven munkálkodik, abban létezik, azáltal magyar. Még a legromantikusabb váteszi lánglobogás alapfeltétele is ez.

A magyarság itt legalább olyan abszolutizáltan makulátlan erkölcsi (a „haramja né?pekkel” szemben megalkotott) minőség, mint egykor a jó em?lékű Dugonics Andrásnál: pl.: „Mindig magunkért, soha mások ellen!”, „Mi nem vettük el senkiét, barátom / tőlünk azonban mindenki lopott”. Egyenesen komikusak az olyan abszolutizáló gnómák, mint: „Aki Gömörből indul / annak a szíve tiszta”. Nem hiszem, hogy Gömör katarzisban fetreng e sorok olvastán. Szórakoztató, szinte már-már naiv bájt sugárzó, ahogy a költő másokat is hasonló poétikai terepre igyekszik csábítani. Így tesz például Cselényi Lászlóval, akit egyenesen arra szólít fel, hogy avantgárd és Párizs ide vagy oda, jöjjön végre közelebb az emberekhez.

Ez a dilettáns verselgetési kedv az intimnek tartható versekben csak még tovább fokozódik, egészen a semmitmondásig. Pl.: „Felejteni, milyen keserves / volt az életünk, de te, kedves, / győzted erővel, sze?relemmel.” Gratulálunk. Másolják be a családi albumba. Itt a magyarnótázás silány utózöngéi hatalmasodnak el, illetve a triviális rigmusköltés, pl.: „Tavasszal történt, májusban talán, / hogy rám nevetett az a barna lány. / A szeme tüzes napként ragyogott, / szívembe máglyás vágyakat lopott”. Van itt pikánsabb rész is: „Amíg az ember fiatal, / nő nem érhet a szívéhez. / Csupán ágyába cipeli, / s nem érdekli, jó-e neki, / meg az sem: ugyan mit érez?!” Metaforikusan, sajnos, mindez vonatkoztatható a költő–olvasó kapcsolatra is.

A nagy római költő, Martialis írja egyik epigrammájában, hogy gyakorta vádolták őt meg költőismerősei azzal, hogy köny?ve egyenetlen. Elismerem, vágott vissza a költő, a ti könyveitek viszont egyenletesek. Egyenletesen rosszak. Tóth Elemér kötete is ilyen: egyenletesen rossz. Rengeteg benne a klisé, a redundancia, pl. „januári hideg télben” (milyen lenne a tél, ráadásul januárban?), a jelzőhasználat szinte mindig közhelyes, a szonettekben nem működik a jambus, a rímek gyakorta csiszolatlanok vagy egyenesen primitívek, de még képzavarok is akadnak, pl. „A gátakat talán sikerül letörnünk”.

Ez a magyar tollal, a magyar fájdalomról magyar lapokra magyarul írt, magyar kiadónál megjelent, magyar sorsot magyarul megéneklő magyar verskötet a hazai kiapadhatatlan magyar dilettantizmus vérmagyar remeke.

(Tóth Elemér: Tölgyek. Lilium Aurum, 2007)