Búfeledtető két felvonásban

A címszereplő Ľubica Vargicová és a Sulpice-t alakító Martin MalachovskýFotó: a színház képarchívumaA táncos a színpad közepén bukfencezik, miközben a szoprán, mint egy megbüntetett kisdiák, sarokba állítva gyöngyözteti koloratúráit. Bednáriknak arra is van gondja, hogy idézőjelbe tegye az egész művet. A brechti elidegenítés már a függöny felgördülése előtt elkezdődik: ember nagyságú, hófehér nyúl, galamb, tehén és csigabiga jelzi a proszcéniumpáholyok előtt, hogy romantikus idill következik, de nem kell, sőt egyenesen tilos komolyan venni. S nehogy unatkozzon a közönség a fülbemászó dallamokkal teleszőtt előjáték alatt, a rendező megcselekményesíti. Lassan, csikorogva, tehénbőgés és légyzümmögés közepette felgördül a függöny, s máris Tirolban vagyunk, ahol égig nő a havasi gyopár, és a szereplők egy hatalmas ementáli sajton át közlekednek ki-be. Elsőként egy egér jelenik meg a színen, majd a szlovák Jano. Az eredeti műben ugyan egyikük sem szerepel, de itt egyfajta tolmácsi és idegenvezetői minőségben segédkeznek a francia nyelven énekelt opera megértésében (noha fut a szlovák nyelvű feliratozás) és a nézők rekeszizmainak csiklandozásában. A folytonos idézőjelbe tevés kissé kínossá válik az imajelenetnél, amikor a francia hadaktól rettegő tiroliak egy Mária-képhez fohászkodnak segítségért, és a márkiné a térdelők sorai között lépkedve, komikus gesztusokkal vezényli imájukat.

Szüksége van Donizettinek és 1840-ben bemutatott operájának ilyesféle aládúcolásra? Már a bemutató közönsége sem a cselekmény miatt zárta szívébe a művet, hisz jól tudta: a naiv, sablonos mese csak ürügy arra, hogy a primadonna és a tenor megcsillogtathassa virtuozitását. A zeneszerző, akinek nevét kortársai Dozzinettire, „tucatkákra” ferdítették, mivel boszorkányos gyorsasággal, tucatszám ontotta a műveket (28 év alatt 74 operát írt, némelyik évben ötöt is), nem sokat törődött a librettóval, mindent az énekesek mozgékony gégéjére bízott. Érzékien szép melódiákat komponált érzékien szép hangokra – ez volt és ez ma is sikerének titka. Az énekeseken áll vagy bukik az előadás, a körítés – bármennyire jó legyen is – nem képes enyhíteni a csalódást, ha a primadonna vagy a hősszerelmes nem jól énekel. És itt rögtön el kell mondani: a pozsonyi énekesek mindkét bemutatón remekül énekeltek, kielégítették a publikum vokális bravúrok iránti igényét. Ma, amikor az egykori keleti blokk operaházainak jó hangjai anyaszínházukat odahagyva, a nagyvilágban keresnek és találnak érvényesülést, valóságos csodának számít, hogy Az ezred lánya, ez a virtuóz teljesítményekre épülő darab Pozsonyban hármas szereposztásban kerülhet bemutatásra.

Pénteken Ľubica Vargicová, szombaton Adriana Kohútková énekelte-játszotta a címszerepet. Mindkettő fiatal, bájos, illúziókeltő megjelenésű, és mindkettő kiválóan oldotta meg feladatát: szép hangszínnel, biztonsággal és tisztán énekeltek a legnyaktörőbb koloratúr-fekvésekben is. Mindkettő hangszíne olyan, hogy nemcsak a csicsergő szubrett-szerepkörre predesztinálja őket, és ez a többlet nagyon színes, plasztikus vokális produkciót eredményez. Vargicová alakítása sziporkázóan játékos, Kohútkováé visszafogottabb, de ugyancsak meggyőző. Toniót pénteken Oto Klein, szombaton Michal Lehotský alakította. Klein franciásan karcsú, hajlékony hangja ideálisan szólt ebben a francia színpadra készült műben, a magas cékkel teletűzdelt, félelmetesen nehéz kavatina után megérdemelten kapott dörgő tapsot. Oldott, elegáns játéka, rokonszenves megjelenése fokozta a sikert. Lehotský bolgár tenorokra emlékeztető hangja tömörebb, inkább hősi jellegű szerepekre tűnik alkalmasabbnak. Talán a premier okozta lámpaláz miatt az exponált magas hangok szorítottak voltak, de a produkciója keltette összbenyomás kedvező volt. Marta Beňačková, illetve Jitka Zerhauová bővérűen komédiázott a márkiné szerepében, Sulpice-ként Martin Malachovský, illetve Ján Galla, Hortensioként Ladislav Neshyba, egérként Ľubica Plodová, Janoként Ivan Ožvát nyújtott korrekt alakítást. Az ötletes díszletek és jelmezek Vladimír Čáp és Ľudmila Várossová munkáját dicsérik. Rastislav Štúr jól összefogta az együttest, az ének- és zenekar élvezetesen adta elő Donizetti hol katonásan pattogó, hol olvadékony melódiáit.

S visszatérve Bednárikhoz: a kezdeti fanyalgás után a néző fokozatosan ráhangolódik a rendező hullámhosszára, és egyre jobban élvezi az ötleteit: a babérkoszorú övezte N betűvel díszített ágyúgolyó, amely játéklabdaként pattan be a színre, jelezve az ellenség közeledését, vagy ahogy a francia sereg megjelenésére az égen elhomályosul a nap, és helyét szivárványként átveszi a francia trikolór, mind egy-egy remek sziporka, a második felvonás rendezői ötletkavalkádjáról nem is szólva. Pergő, szellemes tálalásban kapjuk Donizetti búfeledtető muzsikáját, amely garantáltan napokig nem megy ki a fejünkből, és jobb kedvre hangol, ahányszor csak eszünkbe jut.