Búcsú az illúzióktól

David Byrne új lemezével bebizonyította, hogy hiába hagyott ki tizennégy évet, változatlanul ő az egyre fogyó igazodási pontok egyike a semmibe vezető úton.

Sokaknak még mindig a Talking Heads jut eszébe e név hallatán, pedig a New York-i új hullám legendás zenekara 1974 és ’91 között működött. Viszont most látjuk igazán, mekkora hatást gyakoroltak a műfajra. Ráadásul olyan dalokat írtak, amelyektől az irodalmároknak és a szociológusoknak is leesett az álluk, a „klipforradalmi” vizuális megoldásokról nem is beszélve. Később Byrne, a zenekar fő fejese már egyre kevésbé tudta a csapaton belül kifuttatni a társművészetekhez és a világzenéhez kötődő terveit, ezért szólópályára lépett.

A Beszélő Fejeknél megszokott okos funkyval elegyített new wave-re ráeresztett némi szambát, később egy kis triphopot is, a Morcheeba támogatásával. Egy időben beleszeretett a vonósokba, majd felfedezte magának a szolidabb rockzenét. Teltek-múltak az évek, és amihez csak nyúlt, arannyá vált a keze alatt.

Ezt az albumot jóval nehezebb stilárisan körüljárni, mint Byrne előző szólólemezeit. Nem is pop-, nem is rock-, nem is kortárs, nem is világzene – és nem is érdemes a besorolásán görcsölni.

Az American Utopiát a hosszú „retardáció” miatt hatalmas várakozás előzte meg. A fogadtatásból is érezni ezt: Byrne idén márciusban, 65 évesen ért legmagasabbra a Billboard 200-on, az album ugyanis a 3. helyen nyitott. (Jegyezzük meg, hogy a Talking Heads a 15. helyig tudott felkapaszkodni ugyanitt, az 1983-as Speaking in Tongues lemezzel, vélhetően a megasláger Burning Down the House-nak köszönheően.)

A kritikusok a cím alapján kicsit több aktuálpolitikát vártak, ennek hiánya miatt sokan lepontozták a lemezt. Az amerikai könnyűzene ugyanis a vietnami háború óta nem volt ilyen politikus, mint mostanában, a Trump-korszak kezdetén, amikor a közélet tálcán kínálja a témákat a lázadó zenészeknek. Byrne viszont már nem lázad, csupán konstatál, gondolkodásra serkent. És igenis, állást foglal azzal, hogy az elveszett értékeket helyezi fókuszba, illetve úgy csinál, mintha minden a legnagyobb rendben lenne az amerikai társadalomban. Ez sokkal finomabb, cizelláltabb hozzáállás, mint a zúzós kritika. A lemez hangulata a Talking Heads utolsó albumát (Naked, 1988) idézi, amely tele van kifordított, első látszatra érzelgős, valójában szívszorító nosztalgiával. Nem helyzetjelentés, hanem egy ideális (utópisztikus) állapot vázolása, úgy, hogy mindenki érzi rajta a túlzott reménykedést.

Aktuális közéletiség csak két dalban bukkan fel (Dog's Mind, It’s Not Dark Up Here), a többiben buzog az optimizmus, a szövegek és a dallamok terén egyaránt. Nekünk, idősebbeknek léleksimogató visszahallani a régi, „talkingheadses” harmóniákat, akkordmeneteket és hajlításokat – az otthonosság érzése kerít hatalmába minket, ami pompás kapaszkodó. Az alapok viszont legtöbbször elektronikusak. Ez pedig egy másik „öregember”, bizonyos Brian Eno érdeme.

A lemezről első fecskeként kiadott Everybody's Coming to My House című dalból még nem igazán tudtuk elképzelni, mennyit lendíthetett a mester David Byrne dalain. Érzékeltük ugyan a szokásosnál valamivel dominánsabb elektronikát és a kevesebb rakoncátlan ritmusgitárt, de persze egyetlen szám alapján nem sejthettük, milyen lesz a teljes album. Nos, ez egy ravasz, becsapós húzás volt. Mert tényleg nincs több „sláger” a lemezen, hacsak az Every Day Is A Miracle nem számít annak a maga fogós, együtt éneklős refrénjével. Brian Eno a többi dalban alaposan kiélhette magát, csak úgy lüktet, áramlik a finom, cizellált elektronika, akár a rádiók is játszhatnák ezeket a dalokat. De persze nem fogják, főleg tájainkon. Tényleg fura, hogy két viszonylag idős úr kollaborációjából született meg az év eddigi legfrissebb poplemeze.

David Byrne zeneileg azt kínálja, amihez a legjobban ért – mondhatnánk is, hogy nincs új a nap alatt, ha nem éreznénk a többletjelentést ebben is, mint a túlzottan optimista szövegekben. Nem csak rajongóknak ajánljuk a lemezt; ismerkedéshez is tökéletes. Aki pedig élőben szeretné látni ezt a kivételes zenészt, június 26-án a bécsi Museumsquartierben találkozhat vele.

David Byrne: American Utopia, Nonesuch Records, 2018