Bozsik Péter: Az attentátor Kalligram, Pozsony, 2005.

Bozsik Péter regénye címével, alcímével, témájával, valamint saját magának adott műfaj-meghatározásával is felhívja magára a figyelmet. Az attentátor a merénylő, terrorista régies megnevezése, az alcím szerint pedig a könyv a legismertebb, leghírhedtebb magyar terrorista, „Matuska Szilveszter regénye”. A kötet második alcíme műfaj-meghatározás, Bozsik „képtelen krónikának” nevezi szövegét, a Bevezetőben pedig elmondja, hogy írás közben „a mágikus dokumentarizmus formaelvét” alkalmazta. Ez a talányos meghatározás arra utal, hogy a regény egyrészt dokumentumok gyűjteményeként is olvasható, másrészt arra, hogy Bozsik egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel ezekkel a dokumentumokkal, ha kell, belenyúl, átír, beleír, hogy a regény nyelvének megfelelő anyag kerekedjen ki belőle. Vagyis minden pillanatban elbizonytalanítja olvasóját, vajon folyton fikcióról vagy általában dokumentumgyűjteményről van-e szó.

Ez az elbizonytalanítás a Matuska Szilveszter-féle merényletbe már eleve beleírta magát. Egy beszélgetésben Bozsik elmondta, széles körű filológiai munkát végzett, dokumentumokat gyűjtött össze, s arra jutott, hogy az egész ügy megjelenése után azonnal legendává vált: vagyis aki megnyilatkozott róla, az rögtön hazudni kezdett, pontosabban nem mondott igazat, Matuska éppúgy, mint a kihallgatói, ismerősei stb. A „biatorbágyi rém” a Budapest – Bécs expresszt robbantotta fel 1931. szeptember 12-13-a éjjelén, tárgyalását óriási érdeklődés kísérte, a kortársak közül többek között Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor tudósítottak a „zseniális őrült” ügyéről, aki a börtönben aztán ír, fest, rajzol – egyes kései vélemények szerint a biatorbágyi robbantás az első magyar performance lenne...

Bozsik mesterien bánik az elbizonytalanítás eszközeivel. A regény feleleveníti, de titokban hagyja a titokzatos Leó szerepét, aki állítólag a merényletet sugallta Matuskának. Felveti, hogy többen készítették elő az akciót, de nem foglal nyíltan állást ebben a kérdésben sem. Megnevezi Habli Júliát, a „némiképp terhelt” prostituáltat, aki elmondása szerint Matuskával és két, németül beszélő férfivel töltötte a merénylet éjszakáját egy csőszkunyhóban, de ennek részletei is rejtélyben maradnak. Utal arra a véleményre, amely szerint Gömbös Gyula áll az „attentát” hátterében, de nem teszi le a voksát ebben a kérdésben sem. Legalább ilyen izgalmas kérdés Matuska későbbi sorsa is: a váci fegyházból több évi raboskodás után a szovjet megszállás idején szabadul, s egyes források szerint azonnal szülőfalujába, a ma Szerbiában található Csantavérre igyekezett, ahol egyes vélemények szerint szovjet katonák, más források szerint jugoszláv partizánok ölték meg, de holttestét sosem találták meg – vannak olyan szemtanúk, akik Kínában látták... Bozsik ebben az esetben is több szálon futtatja az eseményeket, nem nyilvánít véleményt, dokumentumokat és áldokumentumokat (?) sorakoztat fel, amelyekből folyton emberi érdeklődésünk és tudásunk esendősége derül ki: azt tartjuk ténynek, amit ténynek hiszünk. Illetve: minden tény emberi beszámolókon és szemtanúkon, azaz emberi közvetítőn keresztül jelenik meg, vagyis már eleve egy érdekek szövevényébe burkolózó nézőpont felől olvasható.

Az attentátor jó érzékkel sorakoztatja fel dokumentumait. A párhuzamos szerkesztésű regényben eseményleírások, Matuska Szilveszter bizarr álomleírásai, egyes szám második személyben leírt különös önéletrajza, jegyzőkönyvek anyagai, tanúvallomások sorakoznak egymás mellett. Egy idő után kissé bemerevedik ez a szerkezet, statikussá válik, a végtelenségig folytatható lenne a benne foglalt anyag. Ez az iránytalanság nem bír el hosszabb epikus anyagot, Bozsik erre kb. százötven oldal után rá is jön, s a Függelékkel gyorsan le is zárja a témát. A regény különös, visszafojtott, a két világháború közötti „terhelt” nyelvhasználat elemeiből építkező nyelve azonban kárpótol a cselekményesség, a kaland hiányáért.