Bolondok éneke Erdélyből

Muzsika a forgatás szünetében: a hegedűs cigány mellett Stéphane Höhn, a film főszereplője, odébb Maia MorgensternKleb Attila felvételeZoltán Frimont, a Bolondok éneke főhőse magyar származású francia orvos. Felesége társaságában, az Orvosok Határok Nélkül szervezet munkatársaként Romániában jár, amikor hirtelen összeomlik és egy erdélyi sárga házba kerül. Gyógyítóból ápolt lesz az elmegyógyintézetben, Zoltán azonban egyre jobban érzi magát a falak között. A félkegyelműek világa sokkal őszintébbnek tűnik számára, mint a kinti világ. Nem is akarja elhagyni a kórházat, de egy rövid időre mégis hazaugrik Párizsba. Ott aztán rádöbben, hogy fájdalmas titkával, zűrös múltjával csak a bolondok házában tud végérvényesen leszámolni, ezért a lehető legrövidebb úton vissza is tér Erdélybe, ahol a kezeltek közül nem egy az őszinte társat látja benne.

A magyar–francia–román koprodukcióban született film főbb szerepeit Eperjes Károly, Bánsági Ildikó, Andorai Péter, Kovács Lajos, Julie Depardieu és Maia Morgenstern játssza. Zoltán Frimont, az orvos: Stéphane Höhn, aki akár jutalomjátéknak is tekinthetné a szerepet. Ő mégis azt mondja:

„Nekem fontos kihívás volt a Bolondok éneke. Ha a színész bekerül egy ilyen zárt világba, nagyon kell vigyáznia, nehogy karikatúrává váljon a játéka. Zoltánra kettős feladat hárul a történetben. Fel kell fednie a saját identitásában rejlő kétértelműséget, és el kell fogadnia sárga házban élő édesanyját. Az identitás kérdése számomra is ismerős. Apai ágon német, anyai ágon francia vagyok. A kettős gyökér sok problémát jelent. Ez persze nem ok arra, hogy az ember megőrüljön. Csak nagyon érdekes, amikor az ember épp az elmegyógyintézetben keresi az identitását, belső szenvedése okait.”

Egy monarchiabeli, nagyváradi tbc-kórházban forgatta filmjét Bereczki Csaba. Bár igazi kezeltek nincsenek a filmben, a statiszták pontosan tudták, hol a határ, meddig mehetnek el az őrület ábrázolásában.

„Két héttel a forgatás megkezdése előtt már én is komplett őrült voltam – tréfálkozik a rendező, aztán komolyra fordítja a szót. – A magyar és a francia vonatkozáson kívül román és cigány szála is van a filmnek. Ez természetes jelenség nálam. Ahol én Erdélyben felnőttem, az többnyelvű közösség volt. A filmben hallható nyelvi kavalkád mind a mai napig a fejemben is jelen van. Az emberek persze akkor is megértik egymást, ha különböző nyelveken beszélnek. Legfeljebb mindenki a magáén válaszol. A forgatókönyvet úgy írtam meg, hogy az minél univerzálisabb legyen, és minél több kultúrát fogjon át. Zoltán francia missziós orvos, aki egy másik kultúrterületen, egy számára idegen helyen vállalt feladatot. Ez lehetett volna Afrika vagy akár Szibéria is, de Románia lett, azon belül pedig Erdély. Úgy érzem, ezzel átfogóbbá tettem a történetet, és több ország több kultúrájához tud eljutni.”

Bereczki Csaba a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után rendezői diplomával ment ki Párizsba. A franciáktól kapott ösztöndíjjal került be az ottani főiskolára, majd annak elvégzése után egy dokumentumfilm-műhely tagja lett.

„Magyarországon a kilencvenes évek közepén mélyponton volt a filmgyártás. Az én nemzedékem valahogy nem tudott debütálni. Franciaországban egyik munka hozta a másikat, dokumentum- és kisfilmekben dolgoztam, rendezőaszszisztens voltam, forgatókönyveket írtam, és így jutottam el több éves küzdelem és várakozás után a Bolondok énekéhez. A nyolcvanas évek Romániájában egyébként én magam is kénytelen voltam néhány hetet sárga házban tölteni. Akkor még nem voltam bolond. Most, az első filmem után már hasonlítok az akkori társaimra. Hogy kevesebbet idegeskedjek, a lakásom falait én is sárgára festettem. Ezt a középkori lélekgyógyászok találták ki. A sárga ugyanis a lehető legideálisabb a belső feszültséggel küzdő ember számára. Ettől tud a leghamarabb megnyugodni. De hogy miért is voltam bolondok házában...? Politikai okok miatt. A nyolcvanas évek közepén a Ceausescu-rendszer idején jött divatba, hogy a fiatal fiúkat munkaszolgálatra vitték, építeni a szocializmust. Én ebben nem akartam részt venni, ezért el kellett valahogy kerülnöm, hogy szénbányába, kőfejtőbe vigyenek, netán a Duna-Fekete-tenger csatornához. Húszévesen, amikor épp halálosan szerelmes voltam, nem szívesen vállalkoztam volna ilyen munkára. Tudtam, hogy úgyis belehalok ebbe a szerelembe, egy orvos ismerősöm segítségével inkább ezt választottam. Ő pedig azt mondta, azonnal be kell feküdnöm az elmegyógyintézetbe, különben elvisznek. »Neked jó a humorod, élvezni fogod a helyzetet!« – próbált megnyugtatni. Igazából akkor ijedtem meg, amikor nem tudta pontosan megmondani, mennyi időt kell bent töltenem. »Lehet, hogy csak három hónapot, de az is lehet, hogy három évet!« – felelte. Tehát bementem, és még csak nem is sejtettem, hogy mikor jövök ki. Aztán annyira elvarázsolt a benti világ, hogy húzni kezdtem az időt, nem akartam elválni azoktól, akikkel olyan szoros kapcsolatba kerültem. Újabb és újabb indokokat hoztam fel, csak hogy még egy hetet kapjak. Szerettem volna mindenkitől rendesen elbúcsúzni. Annál, ahogy kint a szocializmust építették, sokkal érdekesebbnek találtam, ahogy bent egymást építettük.”

Nem magyarnak, nem románnak és még csak nem is francia alkotásnak tartja Bereczki Csaba a Bolondok énekét. Számára a film nem intellektuális, hanem érzelmi cselekmény, az érzelmeknek pedig nincs nemzetiségük.

„Azoknak a színészeknek, akik elmebeteget játszottak a filmben, viccesen csak annyit mondtam a forgatás elején: a kliséket csupán úgy tudjátok elkerülni, ha önmagatokat adjátok. Valójában persze nem volt ennyire egyszerű a dolog. Engem az segített a munkában, hogy élesben én magam is megtapasztaltam ezt a világot. Kintről ezt el sem lehet képzelni, még akkor sem, ha az őrültség tulajdonképpen az emberek többségében ott van, csak éppen nem mindig látszik. Az elmebetegség bizonyos válfaja, a paranoia, a mániás depresszió a lakosság jelentős hányadában benne lapul, csak nincsenek látható jelei, hiszen ezt mindenki igyekszik leplezni. Én pedig most ezt próbáltam meg minden színészből kihozni, hogy amíg forog a kamera, merje megmutatni. Különös varázsa van a filmbeli kórháznak: Stéphane Höhn, aki a szerepe szerint egy elveszett figurát alakít, rögtön a forgatás elején anynyira elbizonytalanodott, hogy azt mondta: nem tudja, merre menjen a figurával, nem látja a kiutat, csak a sűrűt, a teljes sötétséget. Én pedig azt a nem túl elegáns megoldást választottam, hogy hagytam őt ebben a furcsa állapotban. Vigyáztam rá, hogy ne omoljon össze, de a forgatás végéig instrukciókban a minimumot kapta tőlem. A többi színésszel könnyebb dolgom volt. Őket már korábban ismertem. Maia Morgensternt Romániából, Julie Depardieu-t pedig Párizsból. Julie a főhős feleségét, Maia Zoltán kórházbeli szerelmét játssza a filmben. Julie azonban kettős feladatot kapott tőlem. Ő alakítja a sárga ház költőjének régi kedvesét. Amikor elmeséltem neki, hogy mindkét szerepet rá szeretném bízni, Julie csak nézett rám, de nem kérdezett semmit. Lehet, hogy bízott bennem, vagy egyszerűen csak belevetette magát a mély vízbe. Ezzel persze mindannyian így voltunk. Tudtuk, hogy nehéz dolgunk lesz, valahogy mégsem féltünk. Pedig a kórház hangulata mázsás súlyokkal nehezedett ránk.”