Beszélő tárgyak üres-telt térben

Balogh István: Gólya, 1993 Balogh István 1962-ben született Deregnyőn. A pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán végzett, Ján Berger professzor volt a tanára. Művészeti hallgatóként a Perugiai Szépművészeti Akadémián, majd az egyesült államokbeli Slippery Rock Egyetemen vett rész tanulmányúton. A diploma megszerzését követő másfél évben az Egyesült Államokban dolgozott.

Kiállításainak jegyzékéből is kitűnik, művészete nem igazán ismert és lehet ismert, egyrészt mert 1999-től nem állított ki, másrészt mert Szlovákiában addig is csupán két önálló kiállítása volt, az egyik ’95-ben Szakolcán, a másik ’98-ban Érsekújvárban. Meghívott művészként részt vett a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának Más realitás című festészeti kiállításán, amelynek Pozsony, Dunaszerdahely és Esztergom voltak az állomásai.

Pozsonyban először állít ki önállóan Balogh István – a Magyar Intézet galériájában az eddigi munkásságát bemutató anyag lényegében két részre tagolható. Az egyik a belső élmény, a lelki-világszemléleti vívódások expresszionista képpé és látvánnyá formálása. Az ebbe a csoportba tartozó képek a transzcendens felé mutatnak. Mindannyiunk számára valamilyen formában fontos közös forrásból merítenek, s mindannyiunk számára – elraktározott élménylenyomatainktól függően – más-más lelki-szellemi energiákat mozgatnak meg ebből a sorból például A kereszt tövében, a Keresztre feszítés, a Töviskoszorú című munkák, amelyek közelebb állnak a klasszikus olajfestészethez, s a vallási témamegjelenítés formavilágával is rokonítható egy-egy alkotás. Van köztük olyan, amelyik a hitvilág szimbolikáját a képtér formájával is erősíti.

Balogh István: Töviskoszorú, 1991 Kísérletezőbbek, az olajfestészetben is alternatívabb vonalat képviselnek azok a képek, melyek az ábrázolt tárgyak viszonyhelyzetét kutatják. Ezeken a modern kor tárgykultúrájának vívmányai, esetenként nem a civilizáció szellemi erősségét mutató holmik alkotják a szimbolikát. A megnyitón Kiss-Szemán Zsófia, a kiállítás kurátora a sok közül a repülőgépet említette, mely „a vágy, talán a menekülési vágy utalásszerű tárgyaként szerepel több képén”. Kevésbé olvashatóbbak talán azok a képek, amelyeken az Amerikából „importált” szimbólumokat kellene kódolnunk: például a zoknis képek. A kísérletezés ezeken a kortárs világunk tárgyi kultúrájával üzenő képeken abban is megnyilvánul, hogy Balogh István, annak ellenére, hogy művészi kommunikációjának a kódja a festészet, túllép a síkba való leképezésen. Háromdimenziós festményobjektekké változtatja, rendezi át a táblaképet azzal az eljárással, hogy kiszel egy darabot a képtérből. Ezek az alkotások aztán, ahogy Kiss-Szemán Zsófia rámutatott, „ürességükben másképp kommunikálnak az adott környezettel és térrel. A lyukas képek valaminek a hiányát jelentik, menekülési vágyat az oda valamilyen formában megkívánt, de inkább megkövetelt tárgytól.”

A kiállítás kurátora is utalt megnyitóbeszédében arra a fentebb már leírt tényre, hogy azok a képek kevésbé olvashatók, amelyek szimbolikája, a számunkra idegen, ismeretlen tengerentúl mindennapjaiból meríttettek. Logikus, ha egy adott tárgykultúrával nincs kapcsolatunk, az abból merített jelképrendszerrel közölt üzenet – a Kiss-Szeman Zsófia megnyitóbeszédében elhangzottakkal élve – „érthetősége talán nem mindenki számára nyilvánvaló, a jelentések vagy eltolódásai sem nyújthatnak mindig kielégítő magyarázatot. Az azonban biztos, hogy a kortárs kifejezés egyik markáns festőalakjával állunk szemben, s hogy ellentmondásai, festésmódja színessége, kételyei is hozzátartoznak korunk szelleméhez.”