Beszélj hozzá!

# Szeretnék pár szót ejteni arról, hogy Almodóvar kikezdhetetlen műve kapcsán miért jutnak eszembe a hisztis olimposzi istenek, meg a talp csiklandozása.

Nemrég megnéztem Almodóvar első nagyjátékfilmjét. A nyolcvanas évek elején forgatta, a címe Pepi, Luci, Bom és a többiek. Ügyetlen, botladozó mozit láttam csupa rendezői bizonytalansággal, nagyravágyással. Almadóvar még nem volt az a megingathatatlan tekintély, maga sem tudta, mennyi különc figurát visel el a vászon, és hogy nem kell-e valami egész más utat keresnie gondolatai kifejezéséhez. De azért a háttér itt-ott már rikítóan színes, a szexualitás pedig uralja a művet. Tisztán látszik, hogy egy pillanat múlva teljes filmnyelvi vértezetben elénk áll majd a RENDEZŐ. Az egészben az az érdekes, hogy végigkövethető a folyamat, hogyan jut egy ember odáig, hogy első mutáló filmje után húsz évvel már csak azt írja aktuális mozija elejére: Almadóvar filmje. Két nő fekszik kómában egyazon kórházban. Egyikük Alicia, a táncos, akit egy esős napon ütött el az autó. Lydia a másik, az ünnepelt torreádor, aki hagyta, hogy a bikaviadalon felöklelje az állat. A kórházi ápoló, Benigno már négy éve van Alicia mellett: mosdatja, beszél hozzá, szerelmes belé. Szeretné feleségül venni. Lydia kedvese, az újságíró képtelen az öntudatlan nőhöz beszélni, pedig tudja, hogy az mindenképpen segítene. Szinte egyidőben hal meg Lydia, és derül ki Alicia terhessége.

Alkotói letisztulás. Ide érkezett a spanyol direktor. Amikor már nem a becsvágy, az elismerés hajtja, hanem hogy azt, amit hosszú évek alatt megalapozott, a tökéletességig csiszolja. Korántsem formai változás ez. Hisz a külalakon változtatni végtelenül egyszerű, és többnyire éppolyan üres is. Azt sem mondanám, hogy szándékos. Almodóvar megteszi, és megteheti, hogy azt állítsa: így gondolom, itt tartok most. Eddig „csupán” utánozhatatlan tehetség volt. Mostanra bölcs lett. Nem enged a kínálkozó bombasztikus, kihívó szituációknak, habár a film a filmben-jelenetben „elköhinti” magát. Kiszalad a pimasz, orrfricskázó fuvallat, önkéntelenül. A játékkatonányi méretűre zsugorodott férfi éjjel bemászik alvó szerelme vaginájába,, elmondhatatlan kéjt okozva ezzel a nőnek. Bölcsnek neveztem Almodóvart, nem aszkétának. Ember, nem isten. Vagy ha isten, akkor olimposzi. Fegyelmezi magát, de ha ott kínálkozik előtte négy emberi talp, nem állja meg, hogy az egyiket meg ne csiklandozza. Talpat csiklandoz, mégis az ágyékunk bizsereg bele. Micsoda nőket mutat! A magatehetetlen, gyönyörű, meztelen Alicia látványa úgy korbácsolja fel lelkifurdalásos kukkoló ösztöneinket, hogy az inger újszerűsége mégis megtisztít és felvillanyoz. És Lydia, az a karvalyorrú, csúnya-ellenállhatatlan aszszony...! Szemben áll a bikával az arénában, arckifejezése leírhatatlanul elegáns és tiszteletet parancsoló. Almodóvar „nőül” gondolkodik. Ő maga homoszexuális. Számunkra megfoghatatlan, hogyan tud ilyen asszonyi figurákat teremteni.

Fantasztikus filmszerkezeti konstrukciók érkeznek mostanában Spanyolországból. A Lucia és a szex bonyolult, önmagába visszatérő felépítésével rokonítható a Beszélj hozzá! Valami lehet a levegőben, ha két eredeti alkotó egy időben a sorsszerűségnek ezt a nagyon is azonos aspektusát vizsgálja. Ha ezt Almodóvar olvasná! Valószínűleg kilépne a bölcs nirvána állapotából, és visítva kérné ki magának összehasonlítását Medemmel. Ennyit az áhítatról. (vox)

Beszélj hozzá! (Hable Con Ella / Talk to Her), színes, spanyol film, 112 perc, R.: Pedro Almodóvar, Sz.: Darío Grandinetti, Javier Cámara, Leonor Watling, Geraldine Chaplin, Mariola Fuentes, Roberto Álvarez, Rosario Flores