Bérgyilkosként került skatulyába

Barátság, testvéri szeretet, árulás és megváltás. Címszavakban erről szól Norman Lebrecht érzelmekkel gazdagon átitatott bűnügyi története, egy most készülő, kanadai–angol–német és magyar koprodukcióban forgó alkotás, amelynek egyik főszerepét Tim Roth, 
a Hollywoodban is sokat dolgozó brit színész alakítja.

A Francois Girard rendezésében születő film néhány jelenetét Budapesten rögzítették, a forgatási helyszínek egyike a Liszt Ferenc Zeneakadémia volt. A történet középpontjában ugyanis két férfi, két jó barát áll (a másik Clive Owen), akik együtt vészelték át a második világháborút, aztán az élet külön utakra sodorta őket, ám egy nap, több évtized után ismét találkoznak. Egyikük eltűnésére egy zenei rejtély megoldásával derül fény, ezért vette birtokába néhány napra a Zeneakadémia nagytermét a nemzetközi stáb. A két kontinensen és öt évtizeden átívelő történetben Tim Roth újra remek feladathoz jutott. Legutóbb a Hazudj, ha tudsz! című amerikai televíziós sorozatban, Dr. Cal Lightman, a zseniális nyomozó szerepében láthattuk, aki zavarba ejtően jól olvas az emberek arcából, gesztusaiból és reakcióiból. A bosszú csillagában egy csendes kanadai kisváros rendőrfőnökeként remekelt, aki családi körben érzékeny apa, egyenruhát öltve brutális állat. Mindkét magatartás megfér az arcában. Quentin Tarantino régi harcostársaként is ez utóbbit bizonyította, főleg a Kutyaszorítóban Mr. Orange szerepében, vagy a Ponyvaregény útszéli rablójaként, de a Négy szoba szerencsétlen liftes fiúja már a másik végletet példázza.

Jeles rendezők komoly, mélyen gondolkodó alkotótársa Tim Roth. Robert Altman filmjében Van Goghot, a híres holland festőt játszotta. Agnieszka Hollandhoz a Megölni egy papot, Peter Greenawayhez A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője köti, Tom Stoppardhoz a Rosencrantz és Guildenstern halott. Értelmiségi figurákat, művészembereket ugyanazzal a hitelességgel jelenít meg, mint piti bűnözőket, tolvajokat, rablógyilkosokat. Az élet napos oldalán fütyörészve sétál, az árnyékoson nyakát behúzva. Nagy játékos. Nincs szerep, amely kifogna rajta. Giuseppe Tornatore Az óceánjáró zongorista legendája című filmjében Alessandro Baricco hőseként nem csak a zene – az érzelmek birodalmát is bejárja, Tarantino Aljas nyolcasában hétpróbás gazemberként az ördöggel is lepaktálna. Magánemberként sem könnyen átlátható, egyszerű lélek. Hol egy rokonszenves entellektüel, hol egy elfojtott indulatoktól fűtött, kiszámíthatatlan fickó benyomását kelti. Beszélgetni mindenesetre jó vele. Főleg egy Karlovy Varyhoz kötődő, első találkozás után.

Még a bőrdzsekijére is emlékszem, amit akkor viselt. Nagyon újszaga volt.

Tényleg? Micsoda orra van!

Én meg az ön szimatát csodáltam a Hazudj, ha tudsz!-ban.

Szerettem azt a sorozatot. Izgalmas munka volt. Civilként is szívesen olvasok mások gesztusaiból. Néha ismeretlen fazonok jellemét is így próbálom megfejteni. Jó kis játék ez nekem éttermekben, repülőtereken. Szórakoztat.

Futott nemrég egy másik tévésorozata is, Reg címmel.

Reg Keys találkozott is velem a forgatás előtt egy liverpooli kocsmában, hogy elmesélje meggyilkolt fia történetét. Róla szólt ugyanis a sorozat, amelyben egy apa felgöngyölíti a családi tragédiához vezető eseményeket, hogy bosszút állhasson fia haláláért.

Szívszorító helyzet lehetett végighallgatni egy ilyen történetet.

A producer hívta fel Reget, hogy közölje vele, én játszom majd őt a filmben. Reg, mint mesélte, nem akart hinni a fülének, mert akkora élmény volt neki annak idején a Kutyaszorítóban, hogy azóta én vagyok a kedvenc színésze. Mentősofőr és szanitéc egy személyben, aki mind a mai napig nem tudta feldogozni fia elvesztését. Nem volt nehéz beleélnem magam a helyzetébe, hiszen nekem is három fiam van. Én már akkor is a poklok kínját élem meg, ha csak egy kisebb sérülés éri őket. Reg fiával iraki felkelők végeztek két nappal a hazatérése előtt. Később kiderült, hogy a brit védelmi minisztérium három héttel az ominózus, 2003-as invázió előtt egyszerűen nem vett tudomást a katonák meggyengült harci felszereltségéről. Még adóvevőjük sem volt, amellyel segítséget kérhettek volna. Reg Key bánata végül haragra váltott, és a saját választási körzetében független jelöltként indult Tony Blairrel szemben, aki elrendelte Irak lerohanását.

Hogyan reagált minderre abban a liverpooli kocsmában?

Ma is azt mondom, amit akkor Reg Keynek mondtam. Az álláspontom azóta sem változott. Tony Blairt rács mögé kellett volna zárni. Meggyőződésem ugyanis, hogy rengeteget profitált az iraki háborúból. Ez megbocsáthatatlan bűn az én szememben.

A saját életét is terheli egy szörnyű emlék.

Nem szívesen beszélek már erről. Első rendezésemben, a Hadszíntérben mindent elmondtam ezzel kapcsolatosan. Igen, borzasztó gyerekkorom volt.

Korán elváltak a szülei.

Az volt a kisebbik baj. A fájóbb: bántalmazott gyerek voltam. Szexuálisan bántalmazott. Akárcsak az apám. És mindkettőnket ugyanaz a férfi molesztált. A nagyapám. Ezt egyikünk sem tudta feldolgozni. Azt hittem, a Hadszíntérrel kibeszélem magamból. Hát, nem! Úgy látszik, életem végéig kísérni fog ez az emlék.

Szülei válása mennyire viselte meg?

Gyerek voltam, megszenvedtem. De nekik sem volt könnyű. Apám újságíró volt, anyám, hátat fordítva az újságírói pályának, festőművész. Lélekben egyiküktől sem szakadtam el, mert hol itt, hol ott voltam, London különböző kerületeiben. Ha nem lett volna az iskolai színjátszó csoport, ahol tizenhat évesen engem választottak ki Dracula szerepére, egy utcai banda könnyen magába szippanthatott volna. Rengeteget kaptam ártatlanul, mert én voltam a legkisebb, a leggyengébb, akin bárki kitölthette a bosszúját. A környezetet sem szerettem, ahol akkoriban éltünk. Rideg, lehangoló hely volt. Egyedül a színpad jelentett menekülési útvonalat.

Érettségi után mégis a szobrászatot választotta.

Minden vonzott, ami formálható. De csak egy rövid ideig. Másfél év után úgy éreztem, a színészet mindennél jobban érdekel. Huszonkét évesen kaptam az első filmszerepemet. Skinhead voltam a Made in Britain című BBC-produkcióban.

Nem sokkal később már Stephen Frearsszel, a Veszedelmes viszonyok és Az én mosodám rendezőjével dolgozott.

Neki köszönhetem azt a sok gazembert, akiket az elmúlt évtizedekben játszottam. Azzal a bérgyilkossal kerültem ebbe a skatulyába, akit nála, a Félelem nélkül című filmjében állítólag hátborzongatóan jól formáltam meg. Onnantól fogva csőstül jöttek a rosszfiúk.

Mi hozta aztán a legnagyobb változást a pályáján?

Talán az, hogy harmincévesen elköltöztem Angliából, gyerekkorom színhelyéről. Van Gogh után Sepp Blattert, a FIFA elnökét is eljátszottam egy filmben. Aztán kaptam egy remek kosztümös szerepet, Archibald Canninghamet, az 1700-as évek Skóciájában játszódó Rob Royban.

Alakításáért Golden Globe-ra és Oscarra is jelölték, végül egyiket sem kapta meg. Dühítette?

Csak a díjkiosztó után, de másnap már nem foglalkoztam vele. Nem azért lettem színész, hogy mindenféle szobrocskákkal díszítsem a lakásomat, bár az elismerés mindig jól jön az embernek. De én azt is rangos elismerésnek tekintem, hogy dolgozhattam Mike Leigh-vel vagy Woody Allennel. Ha középszerű színész lennék, egyikük sem hívott volna.

Michael Haneke filmjében, a Funny Gamesben egy szadista hajlamú, zavarodott fiú áldozata, a Grace – Monaco csillagában Rainier herceg, a Chronicban a halál kapuja felé tartó öregek ápolója. A sok bérgyilkos, kisstílű szélhámos, kétes előéletű üzletember mellett időnként megtalálja egy-egy egészen különleges szerep is.

Ha magasabb lennék és erősebb izomzatú, bizonyára hősöket is játszanék, nemcsak ilyen sunyi alakokat. Ezzel az alkattal és ezzel az arccal nem lennék hiteles Superman. Egy velejéig romlott, mindenre elszánt gazfickó színészileg egyébként is több mindenre ad lehetőséget. Ezek megunhatatlan figurák.

Előtanulmányokra aligha van már szüksége ahhoz, hogy életet leheljen beléjük. De például a Chronic ápolójára, a haldokló idős emberek mosdatására hogyan készült fel? A filmből ugyanis úgy tűnik, mintha heteket töltött volna köztük, hogy elsajátítsa a szakszerű mozdulatokat.

Ha hetekre nem is költöztem be közéjük, jó pár napig bejártam hozzájuk, hogy lássam, hogyan fürdetik őket az ottani nővérek. Előbb mindig váltanak velük pár szót, hogy felmérjék, ki milyen lelkiállapotban van, s aszerint nyúlnak hozzájuk. Minden emberhez másképpen közelítenek, mert mindegyikük másfajta törődést, bánásmódot igényel. Terapeutákkal is sokat beszélgettem, akik sokat foglalkoznak a halálra készülő öregekkel. A forgatás előtt pedig megismerkedtem egy hölggyel, aki mély beszélgetéseket folytatott haldokló édesapja gondozójával. Ami nagyon meglepett: a gondozó nem az édesapját készítette fel a halálra, hanem őt, a lányát a halál elfogadására. Ennek eredményeként sokkal szebb órákat töltöttek együtt, mint bármikor az életük során. A mi kultúránkban, ahol a halál még mindig tabunak számít, nagyon kevesen képesek róla beszélni, az elfogadására pedig egyáltalán nem vagyunk felkészülve.

Húsz évvel a Hadszíntér után nem készül újabb rendezésre?

A legjobbkor kérdezi. Tizennyolc éves koromban kaptam egy könyvet, megrázó olvasmány volt. Holokauszttéma egy nagy erejű szerelmi történettel átitatva. Két ember a halál torkában talál egymásra. Többet nem akarok elárulni a történetből, de azt szívesen elmondom, miért ezt választottam. Eredetileg Timothy Simon Smith a nevem. Apám döntése volt, hogy Smith helyett Roth legyen a családnevünk. Így vállalt szolidaritást a második világháború koncentrációs táborainak túlélőivel. Remélem, büszke lesz rám, ha elkészítem ezt a filmet.

Emlékszik még arra a pillanatra, amikor New Yorkban először érezte azt, hogy „a helyemen vagyok”?

Pontosan emlékszem. 1990-ben betévedtem egy bárba, ahol ott ült Al Pacino, Sam Sheppard és Christopher Walken. Nagyot dobbant a szívem. Tudtam, hogy megérkeztem.

A szerző a Vasárnap munkatársa