Balettparádé két felvonásban

Klaudia Bittererová (Gulnara) és a balettkarFotó: SNDA díjakat adományozó Philip Morris cég a tízéves jubileum alkalmából rövid filmösszeállításban mutatta be az előző esztendők díjazottjait, és örömmel konstatálhattuk, hogy a húsz előadóművész közül tizenhét a pozsonyi Eva Jaczová Tánckonzervatóriumból került ki. Ennek a konzervatóriumnak a neveltjei azok a táncosok is, akik a díjkiosztást követő előadáson, a Kalóz premierjén a főszerepeket táncolták.

Az a tény, hogy a színház műsorára tűzhette a Kalózt, a konzervatórium pedagógusainak kiváló munkájáról tanúskodik, ez a darab ugyanis (Paul Henry Langnak a Bellini-operákról mondott szentenciáját aposztrofálva): nagy balett nagy táncosoknak, de kisebb művészeknek életveszélyes. Mert itt minden csakis a táncról, a tökéletes technikáról, a virtuozitásról és a szemet gyönyörködtetésről szól. Ennek van alárendelve a zene, a cselekmény, a jellemrajz és minden egyéb. Az 1856-os párizsi ősbemutatón még Adam muzsikája szólt, de szinte minden egyes felújítás zenei változtatásokkal, húzásokkal, betoldásokkal járt. Ma általában abban a formában szólal meg a zenéje, ahogy Marius Petipa, a szentpétervári Mariinszkij Színház zseniális francia koreográfusa kívánta: az Adamtól, Delibes-től, Drigótól, Pugnitól származó dallamokhoz Oldenburg herceggel komponáltatott továbbiakat. Petipa átfogalmazásának köszönhetően maradt fenn a darab, mindenki, aki hozzányúl, az ő koreográfiájából indul ki. Ezt tették a mostani előadás betanító koreográfusai, Rafael G. Avnikjan és Bahram M. Juldasev, a Petipa koreográfiáit éltető klasszikus orosz iskola neveltjei is.

A vadromantikus cselekmény, melynek alapjául Byron azonos című műve szolgált, csupán ürügy a táncolásra. A librettó jelenkori átdolgozóinak igyekezete főleg a történés valószerűtlenségeinek minimalizálására összpontosul, bár még így is marad belőlük jócskán, de ez itt nem zavaró.

Ifj. Jozef Dolinský (a Philip Morris első, 1995-ös díjazottja) pályájának csúcsán találkozott a Kalóz címszerepével. Rokonszenves megjelenése, eleganciája, ragyogó technikája és színészi adottságai predesztinálják a drámai hős szerepkörére. Nagyon megbízható partner, az együttes egyik fő erőssége, ezúttal is a tőle megszokott magas színvonalon oldotta meg feladatát. Szerelmét, Medorát Nikoleta Stehlíková (Balett Virága Díj, 2000) alakította. Mozgása, egész megjelenése rendkívül természetes, őszintén átélt játéka mentes minden mesterkéltségtől, lírai és drámai pillanataiban egyaránt meggyőző. Dinamikailag árnyalt, kifejező tánca, figyelemre méltó elevációja, ugráskészsége, kimunkált spicc-technikája méltán vívta ki a közönség tetszését. Klaudia Bittererovának Gulnaraként rengeteg alkalma nyílt virtuozitása csillogtatására: fouetté-sorozata, lassított forgásai izgalmas pillanatokat szereztek, technikailag rendkívül nehéz elemek sorozatára épülő variációit könnyed természetességgel oldotta meg.

Andrej Kremz (Legkiugróbb Tehetség díja, 2002) felfelé ívelő pályájának eddigi legjelentősebb állomásához érkezett Ali, a rabszolga szerepében. Nagyon plasztikusan, tisztán, precízen táncol, széles ívű ugrásai, virtuóz forgástechnikája többször nyílt színi tapsra késztette a nézőket. Ráadásul ez a fiatal művész egyéniség, aki dominál a színpadon. A darab csúcspontját jelentő, technikailag nagyon igényes pas de deux á deux-ben remekelt. Adrian Ducin kifejező színészi játékkal formálta meg a pénzéhes Lanqueden figuráját, megcsillogtatva jó karaktertáncosi képességeit. Markáns, vérbeli kalózt alakított Juraj Vasilenko (Balett Virága, 2002), jól sikerült id. Jozef Dolinský totyakos, élveteg Szidi pasája. Tulajdonképpen a táncosaink számára szokatlanul nehéz, technikás mű összes szereplőjét dicséret illeti, a balettkart éppúgy, mint a konzervatórium növendékeit (látványosan szépre sikerült a „megelevenedett kert”), és főleg a pas de trois-t táncoló három balerinát, akiknek a neve – rendkívül igényes feladatuk ellenére – sehol sem volt feltüntetve. (Arról már nem is szólva, hogy egyáltalán nem volt műsorfüzet. Nem készült el időre?)

Akiket nem illet dicséret, azok a zenészek. Tény, hogy a balett zenéje nem képvisel különösebb művészi értéket, de ez nem jelenti azt, hogy slendriánul lehet játszani. A pontatlan belépések nagyon zavarók a táncosok számára, szomorú, hogy Dušan Štefánek dirigens nem volt képes fegyelmezettebb játékra szorítani a zenekart. Juraj Fábry díszletei vacillálnak a jelzett és a konkrét (a keretjelenet tavernája) megjelenítés között, ami kissé zavaróan hat, Ľudmila Várossová színes, mutatós kosztümjei jól illeszkednek a darab stílusához. Míg a párizsi ősbemutatón hatalmas tetszést aratott a hajótörés-jelenet, amelyért az Opéra főgépészét, Victor Sacrét nagy elismerésben részesítették, nálunk épp ez az előadás leggyengébb pontja, az árnyjáték formájában előadott drámai epizód kissé komikusan hat. De egészében véve remek előadást láthattunk.