Azonosulások az ezüstvadonban

Arno Rafael Minkkinen: AutoportréÚjdonság továbbá, hogy földrajzilag is továbbment: ezúttal nemcsak Közép-Kelet-Európára fókuszál, a Kelettől keletre elnevezésű blokkal valóban a messzi keletre ment: egészen Kínáig és Koreáig. A jó szomszédságot azonban továbbra is igyekszik tartani, ezért magyar, cseh, lengyel kiállítások is vannak a főváros kiállítótermeiben. Magyar vonatkozású az osztrák Erich Lessing fotográfiáiból összeállított Forradalom Magyarországon – Budapest 1956 című kiállítás, amely a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában tekinthető meg. A Magyar Intézet székházában Hangay Enikő Csendes napok című sorozata mutat fel hangulatokat a városi ember és a természet kapcsolatáról, a város megbúvó természetszigeteiről. Magyar vonatkozású az André Kertész kiállítás is a Pozsonyi Városi Galériában (Pálffy-palota), hiszen a prezentált anyag a művész korai, 1913 és 1919 között készült alkotásaiból válogat. Kertész harmincegy évesen, 1925-ben hagyta el Magyarországot, s költözött egyik kedvenc városába, Párizsba. Tizenegy esztendő után elhagyta az öreg kontinenst, és elindult Amerikába.

Az orosz fotográfia gyöngyszemei 1860–1950 című kiállítás anyagába az orosz fotótörténetből – Anatolij Zlobovszkij magángyűjteményéből – a legnagyobb kincseket válogatták a rendezők.

Igaz képeket örökített meg a volt Szovjetunióról Romualdasz Pozserszkisz litván fotográfus, aki „a valóság nem retusált portréját” alkotta meg. Úgy próbált tiltakozni a hivatalos ideológia ellen, hogy egyrészt a vallásos élet momentumait örökítette meg, másrészt a kirakatba tett helyzetek és figurák, a példaképek helyett az elhallgatottat, az eltakartat kutatta fel és mutatta meg.

Az idei favorit Saga című kiállításával az Amerikában élő finn fotóművész, Arno Rafael Minkkinen, aki elsősorban saját alakját használja modellként. Mezítelen testrészeiből épít fel két világot: az egyikben magamagával találkozik, a másikban, „az ezüstvadonban” (ahogy költőien elnevezték ezt a világot)a természettel azonosul, s beépül annak kulisszáiba. A másik nagy név a kanadai Edward Burtynsky, aki felvételeivel Kínába repíti a látogatót, s a kínai indusztrializáció extrém megnyilvánulásairól mutat mozzanatokat.

Visszatérve térségünkbe, itt is megtaláljuk azt az „egzotikumot”, amiért érdemes megnyomni a fényképezőgép gombját. Például a pozsonyi Ligetfaluban: ennek a városrésznek az identitásába, lakásaiba, „intimitásaiba” pillanthatunk be Juraj Chlpík felvételei révén. A francia anyag is a városképpel mint témával foglalkozik. A tárlat címe, A városi tájkép – realitás és fikció, melynek kiállított darabjai arra mutatnak megoldásokat, hogyan próbálja az ember az architektúrát is a városi természet részévé tenni.

A Fotóhónap hozzásegít ahhoz is, hogy bepillantást nyerjünk a kortárs szlovén fotóművészetbe, s megismerjük, milyen az új lengyel dokumentarista irány. A művészi erotika ínyenceinek is kínál látnivalót az Akt a horvát fotóművészetben című tárlattal, amely több mint ötven felvétellel ábrázolja, hogyan változott a stílusa, „poétikája” a mezítelen test ábrázolásának az első horvát aktfelvételtől napjainkig.

Érdekes filozófiával készítette el a Stars sorozatban megjelent fotográfiáit Pavel Maria Smejkal. Régi, archív felvételekbe avatkozik be, digitális úton helyez be a korabeli helyzetekbe, az akkori emberek közé mai ismert személyiségeket, hogy elgondolkoztasson bennünket arról, valóban múlt-e a múlt, valóban lezárultak-e a megtörténtek, s mit kell tennünk, hogy hasonló helyzetekbe ne kerüljünk mi magunk is.