Az Oscar-esélyes Oroszlán

Nem véletlen, hogy Garth Davis nem szerepel a legjobb rendezők jelöltlistáján. Kétségtelen, a film kvalitása sokban az ő érdeme, de annyi más is hozzájárul a hitelességhez és ahhoz, ahogy a sztori megnyeri a közönséget. Az Oroszlán erőssége ugyanis a megtörtént eset alapján filmre írt cselekményfolyam. S mivel az Oroszlán életrajzi történet, egy mélyszegénységben élő indiai kisfiú, Saroo szívszorongató sorsának bemutatása gyerekkorától huszonvalahány éves felnőttségéig, az őt alakító színész, pontosabban színészek is nagyban hozzájárulnak a film mélységéhez. A huszonéves fiút a 2008-as Gettómilliomosban megismert Dev Patel alakítja kifinomult, artisztikus eszközökkel, őt a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelölték az amerikai filmakadémia díjára. Nagy riválisokat kellene maga mögött hagynia, hogy átvehesse a szobrot, de minden megtörténhet. Patel mutatós, egzotikus megjelenésével (jó a fodrásza), szofisztikált gesztusrendszerével viszi ugyan a filmet, de nem nehéz az általa megformált felnőtt figurával együtt éreznünk és vele léteznünk azután, hogy a történet első felében, gyerekként már megnyert bennünket. Az ötéves Saroot a hallatlanul tehetséges Sunny Pawar alakítja, minden gesztusa hiteles és meggyőző. (Elbűvölő, ahogy képes apró jelekkel kifejezni Saroo kivételes intelligenciáját, egyben azt a szeretetet, ahogy a fiú az édesanyjához viszonyul.) Ha a szerepformálás Oscart hoz Dev Patelnek, sikeréhez Sunny Pawar is nagymértékben hozzátette a magáét.

A film leírása annyit árul el a történetről, hogy egy isten háta mögötti településen nyomorban élő, jól nevelt, értelmes fiúcska, Saroo bátyjával éjszakai munkára indul egy kisvárosba. Kőfejtésben dolgozó édesanyjuknak akarnak segíteni, aki egyedül neveli őket. Saroo az elnéptelenedett állomáson felszáll egy vonatra. A forgalomból kivont szerelvényről falujától ezerhatszáz kilométerre, a nyüzsgő Kalkuttában tud csak leszállni. Az ottani nyelvet nem beszéli, s a rendőrségen édesanyja és saját nevét sem tudja helyesen megmondani. Saroo árvaházba kerül, ahonnan a tehetős ausztrál Brierley házaspár (David Wenham, Nicole Kidman) örökbe fogadja. Az intelligens, alkalmazkodóképes fiúcska súrlódások nélkül, tökéletesen beilleszkedik. Amikor azonban diákként elkerül a családi fészekből, indiai fiatalokkal találkozik, és hatásukra keresni kezdi gyökereit.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"266642","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Felkavaró a gyerekkori élmények bemutatása a film első felében. Az indiai viszonyokat, gyereksorsokat dokumentarista hitelességgel láttatja a mozi, ugyanakkor kiemeli azt az odaadó szeretetet, amit a két gyerek az édesanyjától kap. Az erős hatáshoz hozzájárul – erről volt szó korábban –, hogy Saroo szerepében Sunny Pawar úgy „létezik” minden helyzetben, mint egy „talált utcagyerek”. A film második felében is vissza-visszatérünk a gyerekkori helyszínekre – ezek az emlékképek ott is szívfacsarók. Döbbenetből döbbenetbe esünk annak láttán, milyen embertelenségeket voltak kénytelenek megélni a film gyerekhősei. Garth Davis mozijának második fele – a hosszú út miatt – a fiú és a hozzátartozói lelkén esett sebeket feltáró pszichológiai dráma. Rengeteg kérdést vet fel a családi kötelékkel, a gyermekneveléssel, a szülők iránt érzett szeretettel, ragaszkodással kapcsolatban. Részben az indiai életszemlélet ad rájuk – ha nem is kielégítő, mert azt nem lehet, de elfogadható – fájdalmasan igaz válaszokat. Mi is megpróbálunk feleleteket keresni, mert a film a bonyolult családi és társadalmi viszonyok ábrázolásával válaszokra provokál, és sokáig működik mélyen legbelül. Ez az ausztrál anyát alakító, kegyetlen lelki titkokat feltáró Nicole Kidman színészi remeklésének is köszönhető. Ő egyébként szintén Oscar-esélyes ezzel az alakítással.