„Az olvasó magára van hagyva”

A pozsonyi Színművészeti Egyetem rendező-dramaturg szakán diplomázott, majd a Comenius Egyetem magyar tanszékén doktorált. Harmadik kötete, a Fűje sarjad mezőknek (phytolegendárium) nemrég jelent meg a Kalligram Kiadónál.

A könyv a gyógynövények iránti tisztelet mellett a mátyusföldi nyelvjárást igyekszik megmutatni, és összeboronálni a költészettel. Hogyan alakult ki a struktúra? 

A folyamat eléggé érdekes volt, nem lehetett tudni, hová fut ki ez az egész. Először jöttek a Biblián alapuló népi apokrif történetek, amelyekben fontos szerepük volt a növényeknek. Ebből született egy sorozat, amelyből kibomlott a többi phytozsáner. Volt, hogy két nap alatt nyolc-tíz szöveg született, máskor hetekig semmi. Aztán ki kellett találnom, hogy a felhalmozott szöveget hogyan szervezem egységbe. Úgy döntöttem, hogy az ünnepek rendjét és a hozzájuk kapcsolódó szakrális tartalmakat veszem alapul. 

Miért pont a karácsonyi időszakkal kezdődik a könyv?

Mert az adventi időszakkal veszi kezdetét a liturgikus év, és a vegetációnak is ez a holt fázisa. Ilyenkor, karácsony tájékán szegényes a választék, csak néhány növényt lehet gyűjteni, például a kökényt és a fagyöngyöt. Télen pihen a természet, ilyenkor zárul be és indul az évkör. De tulajdonképpen bárhol elkezdődhetett volna a könyv, ahogy az olvasását is bárhonnét el lehet kezdeni. 

Ez azt jelenti, hogy minden olvasó más könyvet kap?

Inkább úgy mondanám, hogy az olvasó dönti el, milyen könyvet olvas. Olyan ez, mint a gyöngyfűzés, amikor különböző színek, formák kerülnek egymás mellé a fonálon. A négy nagy fejezet a négy évszakot jelenti, de más címet adtam nekik: Fák, Virágok, Füvek és Gyökerek. 

Néhol azt érzem, hogy a különböző növények csak eszközül szolgálnak a lágertörténetekhez, a kitelepítéstörténetekhez, vagy épp a zsidóüldözés illusztrálásához. Máskor hangsúlyosabb szerepet kapnak, például életet mentenek. 

A növények nyelvén minden elmondható. Olyan szimbolikus-allegorikus nyelvet kínálnak, amellyel leírható az egész társadalom. Az állatmeséket jól ismerjük, de azok egyes emberi tulajdonságok megragadására alkalmasak. A növények ennél kevesebbet és többet is tudnak. Nincsenek az emberi személyiséghez kapcsolható vonásaik, a társadalmi mozgásokat viszont leírhatóvá teszik, pusztán azzal, ahogy egy bizonyos fajta vegetáció együtt él egy társadalommal egy mikroökológiai környezetben. Betelepítés, kitelepítés – tulajdonképpen ezt csináljuk a kertben is. Ebben a könyvben úgy lehet sétálgatni, mint egy kertben. Sok hosszú interjút készítettem hozzá, ezek az életinterjúk a fák, amelyek körül bokrokat, füveket, növényeket találunk. Sok apró szövegből áll össze a könyv, amelyek közül itt-ott kibukkan egy-egy hosszabb. 

Hogyan lehet a mátyusföldi beszédet költői nyelvvé alakítani? Vagy eleve költőibb volt a nagyszüleink nyelve?

Az öregek lassabban, melodikusabban, más lejtéssel beszélnek, mint a fiatalok. De ha az ember benne él az adott nyelvi közegben, ez legtöbbször fel sem tűnik. Az adott dialektusban beszélő fiatalok nyelve is eltér a standardtól, de ők már egy kicsit másképp használják. Ha úgy tetszik, barbárabbá teszik a dialektust. Ami a tájszólásban érdekelt, az leginkább az, hogyan lehet egy „bikkfanyelvből” költői nyelvet csinálni – ez sokkal izgalmasabb feladat, mint a puszta rögzítés. Egy szöveg akkor működik, ha önmagát generálja, ha új kombinációkat tud létrehozni. Ez a könyv semmiképp sem tekinthető autentikusnak olyan értelemben, mint mondjuk egy kitelepítettekkel készített interjúkötet, holokausztelbeszéléseket összegyűjtő szociológiai munka vagy etnográfiai gyűjtés. Csak konkrét szövegeket idézve tudnék válaszolni arra a kérdésre, mi a hozott anyag és mi nem, mert a kettő teljesen összekavarodik. Sok történetet nem vettem magnóra, csak megjegyeztem őket, és az időközben elfelejtett dolgokat újakkal pótoltam. 

Vagyis ez félig etnográfia, félig szépirodalom?

Olyasmi. Sok összetevője van, de alapvetően szépirodalmi szöveg. Még akkor is, ha gyakran úgy tűnik, csak álltam ott a mikrofonnal. Ez azért van, mert csak akkor kezdtem írni, amikor a szöveg megszólalt a fejemben, vagyis az egész inkább a szóbeliség kultúrájához kapcsolódik. Másképp áll össze egy szóban elbeszélt történet, mint egy leírt. Máshogy öröklődik tovább, más hatással van az elmére, a gondolkodásmódra. A könyv is egy médium, egy hordozó, de minden fajta médium hatással van magára a történetre is, amely így a szóbeliségtől a kéziratos kultúrán át az internetes kultúráig állandóan változik. Mint ahogy a nyelv is. Néha írás közben tudatosítottam, mennyire értem vagy nem értem ezt a nyelvet. És ilyenkor jött segítségemre a költői fantázia. Vagy olyan árnyalatokat tudtam megmutatni a tájszólás által, amelyek a standardból teljesen eltűnnek. Csak egy példa: a nyelv szó jelentése is a kiejtéstől függ: a „nyelv” az, amit beszélünk, a „nyēlv” pedig a testrész. 

A kötethez egy CD-t is mellékeltek, amelyen elhangzik néhány szöveg. Mi volt a cél ezzel? 

Ez tulajdonképpen egy illusztrációs hanganyag, kis segítség az olvasónak, ha elveszettnek érezné magát. Nem biztos, hogy a hangzás ott van a fejében, főleg ha teljesen más nyelvi közegből származik. Egyébként felmerült, hogy teszek a könyv végére egy szótárfélét. Mert az még hagyján, hogy fonetikus lejegyzésben kell olvasni, de vannak benne szlovakizmusok, amit a magyarországi olvasó nem ért. És ha a szereplőm hibásan beszéli a szlovákot, egy rontott nyelvet használ, az egyáltalán nem jön át. S emellett vannak más nyelvek is, cseh, orosz, angol… Végül is nem szerepelnek a könyvben lábjegyzetek, úgyhogy teljesen magára van hagyva az olvasó, rajta múlik, hogyan találja fel magát. A dialektális kifejezések szintjén egy királyhelmecinek is lehetnek problémái, mert nem biztos, hogy a Mátyusföldön ismert szavak keletebbre is érthetők. Egyébként nem találtam olyan művet a magyar irodalomban, amelyet egy az egyben tájszólásban írtak volna, fonetikus lejegyzéssel. A nyelvjárás mindenkinél, még Móricznál is csupán a couleur locale szolgálója volt. 

A vallás finoman átvonul a könyvön, onnantól kezdve, hogy a gyógynövény feláldozza az életét értünk, mint Jézus, és nem szabad kitépni a gyökerét, mert azzal a feltámadását akadályozzuk meg. A kötet szereplői eleve úgy tekintenek a növényekre, mint isten adományára. 

A vallástörténet régóta érdekel, nemcsak a keresztény, hanem valamennyi. A katolicizmus szimbólumokban dúskáló, archaikus nyelvét rendkívül izgalmasnak tartom, de ugyanúgy érdekel a népi imádságok már-már avantgárdba hajló nyelve. Meglévő paneleket raknak egymás után, néha egy-egy hiányzó panelt saját szavaikkal pótolnak. Ez olyan képszerű nyelvet eredményez, amely a szürrealista versekkel hozható párhuzamba. A mű által félig feltérképezett, félig elképzelt közeg, falu szövegek és történetek összességeként is elgondolható. Ebben a tenyészetben az öregek igaz történetei, a világot megjárt katonák, exfoglyok, deportáltak történetei, vásári ponyvanyomtatványok, a búcsújárókönyvek, a zsidóviccek, a hazugságmesék, a politikai csúfolódó rigmusok mind együtt éltek, de a szent szövegek térben és időben minden mögött ott álltak. 

Mennyi javítást igényeltek utólag a szövegek?

Mivel többnyire rövid szövegekről van szó, ezeket igyekeztem egy szuszra megírni, amikor kikívánkoztak belőlem. Ezért is született a könyv nagy része kézírással. Ha ott van nálam a jegyzetfüzet, nem vagyok helyhez kötve, és a papírra vetés egyszerisége, jelene is befolyásolja az eredményt. Sokáig azt hittem, az „itt és most” színházi dolog, az irodalomban nem alkalmazható, mert az irodalom létmódja eleve felfüggeszti az időt. A szöveget magát talán nem befolyásolja az idő, de a szöveg megírását nagyon is. Lehet, hogy ha ugyanazt az ötletet két nappal később bontom ki, egész más alakot öltött volna. Így az itt és most érzése is benne van, az, hogy amit leírok, egyszeri és megismételhetetlen, a maga tökéletlenségével együtt. Amikor begépeltem a szövegeket, változtattam rajtuk. Van egy rossz tulajdonságom, nehezen tűröm a terjedelmi korlátokat. Úgyhogy inkább bővültek, illetve kifésültem néhány mondatot. Ebben a szövegvilágban a rétegződés a fontos, ahogy például egy adott televényben a növények indái, levelei, virágai egybevegyülnek. Azzal is érdekes volt kísérletezni, milyen mértékben vihető bele a beszélt nyelv tökéletlensége. Itt kompromisszumos megoldások születtek, mert rájöttem, hogy az oralitás egy az egyben nem állja meg a helyét egy szépirodalmi műben, a narratív viszonyok variációi vagy elbizonytalanítása viszont annál inkább. 

Gondolom, ebben a fázisban segített a dramaturgi rálátás.

A szöveg összerendezése tényleg dramaturgi feladat. Akkor éreztem hasonlót, amikor a Woyczeket rendeztem, mert az variációkban, befejezetlenül maradt fenn. Sőt, a szerző kézirata nincs is oldalszámozva, az ember úgy szerkesztheti egymás után a jeleneteket, ahogy akarja. A könyvben arra törekedtem, hogy átlátható legyen a kert. Persze nem mindegy, mit mi mellé ültetünk. Eddig csak egy szűk körből, főleg irodalmároktól kaptam visszajelzéseket a különböző lapokban megjelent részletekre. Néhányan talán túlságosan elragadtatottan reagáltak, mások egyáltalán nem tudtak vele mit kezdeni. Engem viszont jobban izgat az átlagolvasó véleménye, akit nem érdekel, hogy ez a könyv nehezen besorolható a hagyományos stílusfiókokba. Annyi történet van benne, hogy meg lehetne írni belőlük még jó néhány családregényt, vagy a „nagy szlovákiai magyar sorskérdéseket” feszegető művet, amely egyesek szerint még nem született meg. Nos, nem hiszem, hogy azt én fogom megírni. Az én történeteim inkább lepárolt esszenciák, tinktúrák.