Az irodalom mint hangzóanyag

Kertész Imre és Esterházy PéterA megkerült író bocsánatkérően mosolyogva, állandó elnézésektől kísérve furakodott át a széksorok mögött összepréselődött kultúrakedvelők között, akiknek már nem jutott ülőhely.

A két szomszédos helyiségben egyébként valamivel kevesebb a hallgató, de ott csupán kivetítő és hangfalak segítségével lesz figyelemmel kísérhető a beszélgetés. A főteremben szorongó tömeg már éppen verejtékezni, párologni kezd, amikor megjelennek a várva várt írók: Esterházy Péter, az egyik legjelentősebb ma élő magyar író és Kertész Imre, egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk... Tapsvihar, félénk mosoly a sztárok arcán, miegymás.

És hogy tulajdonképpen miről is volt szó? A Magvető Könyvkiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum rendhagyó „hangoskönyvek” kiadására szánta rá magát. Ennek lényege, hogy a szerző saját maga olvassa fel valamelyik művét, amit aztán CD-n kiadnak. A két legnevesebb magyar íróval kezdték meg a sort, Kertész Imrével és Esterházy Péterrel.

Az egyik album válogatás Kertész Imre műveiből, amin többek között részletek hangzanak el a Sorstalanságból, A stockholmi beszédből, a Gályanapló és a Valaki más című kötetekből. Ennek címe egyszerűen s lényegre törően csupán annyi: Hangoskönyv. A másik album Esterházy Péter Egy nő című könyvének teljes szövegét tartalmazza.

A program a következő volt: beszélgetés az írókkal, majd felolvasás a CD-k anyagából, végül pedig CD-avatás pezsgő kíséretében. Mint kiderült, a két író nem először vett részt közös felolvasáson. Az első alkalom 1991-ben volt, tulajdonképpen akkor ismerték meg egymást. Azóta számtalanszor tartottak közös irodalmi estet, és szoros barátságba kerültek egymással. Még egy közös könyvük is megjelent, melynek címe Egy történet.

„Az első felolvasásomat Németországban tartottam, ahol németül kellett felolvasnom egy, akkor rendkívül hosszúnak tűnő írásomat, szigorú tekintetű német egyetemisták színe előtt. Életemben egyszer, az érettségin izgultam annyira. Sokáig butaságnak tartottam, s nem is értettem a felolvasóestéket. Még most is kicsit rosszul esik, ha valaki odajön hozzám gratulálni a felolvasás után, hogy milyen remek volt meg hasonlók. Előfordult már olyan is, hogy valaki azt mondta nekem egy ilyen alkalom után, hogy csak most értette meg a művet. Ennek nem igazán örültem. Végül is az irodalom szöveg, s arra szolgál, hogy olvassák, mindent, amit csak az író ki akar fejezni egy műben, azt valamiképpen az irodalom eszközeivel kell kifejeznie. Hogy magából az írásból váljon érthetővé, mit is akar mondani. Ha pedig megértéséhez vagy élvezéséhez az író felolvasására van szükség, az már nem egy jó irodalmi mű. Meg nem is azért íródik egy könyv vagy akármi, hogy a szerző felolvassa, abszurd dolog lenne mindenkinek felolvasni a művet, aki el akarja olvasni” – mondta Esterházy.

Kertész Imre első felolvasása szintén német nyelven történt, mint bevallotta, „akkor olvastam életemben először olyan hosszú szöveget németül, aki hallgatott, biztosan beszédhibásnak tartott”. Azóta mindkét szerző belejött, belenyugodott, s állításuk szerint előszeretettel olvassák fel műveiket közönség előtt. Kertész Imre elmondta, nem ez az első alkalom, hogy valamelyik művét hangfelvételen rögzíti, s itt-ott végig is hallgatja saját hangfelvételeit... „Nagyon nehéz életed lehet” – reagálta le finom humorral e tényt Esterházy.

A most megjelent albumok hosszú munka eredményeként láthattak napvilágot. „Felolvasói teljesítményemhez nagyban hozzájárult Kulka János, akivel régebben olvastam már fel, és sokat tanultam tőle. Mi még a jobban felolvasó írók közé tartozunk, de míg mi három dolgot tudunk csinálni a hangunkkal, egy átlagos színész tizenhárom dolgot, egy Kulka János harmincfélét. Rettentően nehéz volt egy ilyen színésszel együtt dolgozni” – állítja Esterházy. Kertész helyeslően bólogat, majd elmond egy-két sztorit ő is a színészekkel való együttműködéséről.

Ezután következett a felolvasás, és el kell mondanom – bár tudom, Esterházy ennek nem igazán örülne – számomra legalább olyan nagy élmény volt az ő saját hangjukon hallani műveiket, mint annak idején elolvasni ezeket a szövegeket.

Záróakkord: köszönet a szerzőknek, köszönet a szerkesz-tőknek, a munkatársaknak, virágátadás az írók feleségeinek, pezsgőbontás és tartalmának szakszerű kitöltése, koccintás, ruhatári nyomorgás, metrózás hazafelé melankóliás hangulatban, s végül egy hatalmas beszélgetés (álmodozás?) arról, hogy milyen jó is lenne írónak lenni...