Az író és az eperlekvár

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Szembe a könyvben fordul. Marianna D. Birnbaum látószögébe. Általa pedig a miénkbe is természetesen. Irodalom- és kultúrtörténész a hölgy, a Kaliforniai Egyetem kutató- és a Közép-európai Egyetem vendégprofesszora. Nem először beszélteti Esterházy Pétert. Írt már egy Esterházy-kalauzt (1991-ben), öt évvel ezelőtt pedig egy másik könyvet Esterházy, Konrád, Spiró Jeruzsálemben címmel.

Az évek iszkolása az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál egyik legértékesebb darabja. Amolyan szabálytalan kérdezz-felelek csaknem százötven oldalon. Titkokra is fény derül. Hogy csak egyet említsek: Esterházy Péter olykor-olykor beleeszik a lekvárba. A legtöbbször az eperlekvárba. „Ja, meg a narancsosba. A sárgabarackosba alig, kizárólag akkor, ha nagyobb darabok egyben vannak benne. És éjszaka, munka után letöröm a kenyér héját, és igyekszem reggel a gyerekekre tolni a gyanút. Már ha azt tolják.”

Vannak persze, mert hogyne lennének, ennél komolyabb tétemények is a könyvben. Ahogy a „drága kérdezőbiztos asszony”, vagyis MDB a bevezetőjében írja: „Idősödő írót többnyire azért igyekszünk mielőbb meginterjúvolni, hogy meg ne haljon a beszélgetés vége előtt.” Az ő esete egészen más: „Annyival öregebb vagyok az ünnepeltnél, hogy azért kellett igyekeznem, hogy én ne haljak el az inerjúalany mellől.” MDB az író közelgő 65. születésnapja alkalmából döntött úgy, hogy negyed évszázad múltán újra elbeszélget vele, és beszélgetnek is hol Budapesten, hol Los Angelesben, de nem kevésszer e-mailben is.

Elsőként a szüleiről faggatja az írót a kérdezőasszony, aztán a család kitelepítéséről, anyjához való viszonyáról, a megörökölt „apai házról”. Később még intimebb húrokat penget. Első barátság, első erotikus olvasmány, erotikus beszélgetések a testvérekkel, erotikus írások, „disznó” szavak használata. Esterházy nem tér ki a konkrét válaszok elől, minden kérdésre őszintén, nem egy esetben meglepően (és meghatóan) őszintén felel. Mély kitárulkozás a könyv. Annyit, mint ebben, egymás mellé rakva – vagy ha úgy tetszik: esszenciálisan – ritkán (vagy eddig talán még soha) nem árult el magáról. Nem cenzúrázza magát, legalábbis ezt hiszi az ember, aki eddigi műveit olvasván valamennyire ismerni véli őt.

„Egy másik Magyarországon politizált volna? Folytatta volna-e a családi tradíciót?” – firtatja MDB. „Veszekedtek a szülei Maguk előtt? És amikor veszekedtek, akkor az anyja mellett állt, esetleg még akkor is, amikor tudta, hogy az apjának volt igaza? Volt »családi« nyelvük? Olyan kifejezések, mondatok, szavak, amelyek mást jelentettek, mint a nem családtagoknak? Egészséges család volt a Maguké?” Idősebb rokonok, nagybácsik, nagynénik képei is kirajzolódnak. A hit, a vallás kérdésköre is felmerül. „Mit jelent maguknak, hogy katolikus? Mit gondol az új pápáról? Mikor és hol érezte magát leginkább kereszténynek? Adott vallást a gyerekeinek, vagy vallási kultúrát adott nekik? Meg lenne lepve, ha kiderülne, hogy van túlvilág? Hogy áll a szerettei halálával?”

Nincs egyet előre, kettőt hátra. Itt ajtók nyílnak, hetedik ajtó, tizenharmadik ajtó, sokadik ajtó. Bátor kérdések, könyörtelen kérdések, kényes kérdések, zsigerekbe hatoló kérdések. „Menny ideig tartott, amíg rájött, hogy Gittivel akarja leélni az életét? El tudná képzelni Magát agglegényként? Mitől fél a legjobban, ha a jövőre gondol?”

Sok érdekeset megtudunk a könyvből Esterházy Péterről. Sok mindent, amit eddig is tudni akartunk róla, de nem volt, aki megkérdezze. Most van. MDB mindannyiunk helyett megteszi. Kitartóan nyomoz, kutakodik, nem riadva vissza semmitől. Még az esetleges elutasítástól sem, ami azért nem történhet meg, mert Esterházy Péter elegánsan lépi át a neki néha zsenáns témát. Emberi arcéle persze így is kirajzolódik. Az író mögött ott a magánember. A sziporkázó entellektüel.