Az ihlet készenlét és koncentráció

Balla Zsófia és Báthori CsabaSomogyi Tibor felvételeBalla Zsófia a legfontosabb kortárs költők közé tartozik a Kárpát-medencében – mondta bevezetőjében a költőpáros beszélgetőpartnere és fiatal pályatársa, Juhász Katalin. Szülővárosában, Kolozsváron a zenelíceum tanári szakán szerzett diplomát, a zene mellett a költészet lett életének főszereplője: még nem volt húszéves, amikor 1968-ban megjelent első kötete, amelyet azóta további 16 követett. Báthori Csaba nem csupán verseket ír: író, kritikus, műfordító, esszéista, napjainkig 24 könyve látott napvilágot (a Kalligram kiadásában három kötete jelent meg), legutóbb regényt írt, „és még ki tudja, milyen műfajt találok magamnak”, tette hozzá. Eddigi legnagyobb vállalkozása a műfordításhoz köti: az ő érdeme, hogy a német olvasók anyanyelvükön olvashatják a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb költője, József Attila összes versét. Báthori Csaba szerint az igazán nagy költő az, akinek legalább három-négy versét a halála után sok-sok évvel, minden külső indíttatás nélkül ütik fel az olvasók.

Juhász Katalin arra is rákérdezett, emlékeznek-e a fiatalkori verseikre, fel tudják-e idézni a hangulatot, amelyben, amelynek nyomán a vers fogant. Balla Zsófia válaszából kiderült: nem csupán emlékeznek a költők a zsengékre, hanem látja bennük a hibákat, a fiatalkori sutaságokat is. A klasszikus művek minden alkalommal új arcukat mutatják az olvasónak, folytatta a gondolatsort Báthori Csaba, s bevallotta, hogy ha sok-sok év múlva köszöntek vissza saját versei, olyan volt számára, mintha tetszhalott állapotból éledt volna a szöveg, s neki, a szerzőnek is új arcát mutatta. Nem tartoznak azok közé a költők közé, akik számára a vers lezárt alkotás, Balla Zsófia sok versét átírta később, „vannak versek, amelyeket az ember egész életében újraír”, magyarázta, példaként Goethét hozta fel, aki egész életén keresztül dolgozott. Egyébként, tette hozzá a költőnő, nem a hangulat felidézése a lényeg. „Az egész alkotás arról szól, hogy el tudjuk felejteni az adott hangulatot, mert csak akkor tud vele az ember dolgozni, amikor megfelelően el tudja magától távolítani. Ha jó a vers, mint időkonzerv magában hordja azt a hangulatot, amelyből született.”

Viszonyuk a költészethez érzelmi és tudományos egyszerre, hiszen nincs ellentmondás az érzelmi hatás és a költészet törvényeinek vizsgálata között, vallja a két költő, aki közös mesterének többek közt Nemes Nagy Ágnest tartja. „A költészetnek is megvannak a maga szabályai – tette hozzá Balla Zsófia. – Ezeket csak akkor lehet felrúgni, ha már alaposan ismerjük őket. Közkeletű az a vélekedés is, hogy a költészet elsősorban érzelmekről szól. De hát ugyanígy a próza és a dráma is. Picit hamis az a kép a költőkről, hogy valamiféle érzelmi felajzottságban írnak. Az ihlet elsősorban hihetetlen készenlét és koncentráció, kevésbé érzelem.” Költő társa így folytatta: „A 20. század egyik nagy, hangos mozgalmának nagy tévedése volt, hogy a szabályokat fel lehet rúgni, meg lehet kerülni. Én inkább nyúlok Rilke vagy Valéry verseihez, mint André Breton bármelyik költeményéhez. Hosszú távon a Rilkék, Kavafiszok, Valéryk fogják az olvasókat meghódítani.” Balla Zsófia hoz?zá?fűzte, az igazán nagy szürrealista teljesítmények valójában a realisztikus regényekben jelennek meg, Bulgakovnál, Kafkánál, Cortázarnál, Márqueznél. A szürrealizmus szerinte mint gesztus nem mindig hatásos, technikaként azonban csodákra képes, mert „mindig a vegyítés és az arány az, ami az irodalmat teszi”.

A szerző egyben jó olvasó is, vallják, hiszen az életéhez tartozik az olvasás. De, árulta el Balla Zsófia, „az ember mindig önmagát (és másokat) keresi min?denben”. „Talán azt várjuk, hogy kicsit az eszményeink irányába változtat meg minket egy irodalmi mű. Ha egy műben nem kapjuk meg a részleges megváltozás ígéretét, csalódottan tesszük le a könyvet” – mondta Báthori Csaba.

Balla Zsófiának három év óta egy rendezvénye is van Budapesten: a Borostyán-esteken költőkkel beszélget. Ehhez természetesen szükséges, hogy alaposan áttanulmányozza vendégei munkáit. Elmesélte, hogy ennek kapcsán már kérdezték tőle, „érdemes-e ennyi munkát belefektetni mások értékeinek felragyogtatásába”. Ő úgy látja, mindenképpen érdemes, számára fontos, hogy figyelemmel kísérje a pályatársakat, s ösztönző is, hiszen „csak igazán jó irodalomban lehet jó költőnek lenni”.

Azt is megtudhattuk az est folyamán, milyen az, amikor két költő van egy családban. A közös élet azt hozta számukra, hogy egymás verseinek figyelése, „kiengedése a házból” komoly tevékenység lett náluk. Mindketten tisztában vannak saját erényeikkel és hibáikkal, és a születő műveket otthon őszinte kritikának vetik alá. Báthori Csaba szerint ha a költőnek költő a társa, „egy második lelkiismeretet” kap általa. Egymás bírálatát így fogalmazták meg: „legkedvesebb ellenségei vagyunk egymásnak”. Balla Zsófia elárulta, egy költőkapcsolatban is nagyon fontos szerepet játszanak a sikerek és a kudarcok: „az embert a saját kudarca soha nem töri le annyira, mint a másiké”.