„Az idősek felelőssége hatalmas“

Nógrádi Gábor író, költő leg-újabb, bizarr atmoszférájú politikai kalandregénye, a Zöldségkommandó egy diktatórikus és háborút ter-vező kormány alatt működő, kiszolgáltatott országba kala-uzol el, ahol az esztelen elnyo-mást egy tizenhárom idős emberből álló összeesküvő-csoport hivatott megfékezni. A szerzővel beszélgettünk.

Tavaly megjelent, közéleti és egyéb kérdésekben is megnyilvánuló, műfajilag nehezen besorolható, Megelőzni a jövőt című kötete és a nemrég kiadott, Zöldségkommandó című regénye között komoly áthallás érezhető, mintha a figyelem mindkét könyvnél egy irányba összpontosulna. Rosszul látom?

Attól függ, milyen irányra gondol.

A diktatúrák legyőzésére, a háborúk megelőzésére, a demokrácia megmentésére, szellemi, gazdasági, erkölcsi fenntartásra gondolok…

Ha így látja, jól látja. Szándékom szerint mindkét könyv ezekről a témákról kívánt szólni. Mellesleg ötven éve versben, cikkben, de még ifjúsági regényben is ezekről a kérdésekről beszélek. Hiszen miről szól a Gyerekrablás a Palánk utcában, amiből film készült, és ma már a tankönyvekben is szerepel? A gyerekek nem fogadják el a téves és számukra diktatórikus döntést. A Megelőzni a jövőt című, 200 rövid írást, esszét, feljegyzést tartalmazó kötetben igyekeztem észszerű okfejtéssel, s ahol bírtam, önkínzó őszinteséggel, a jelenségeket elemezve, újragondolva szólni a terrorizmusról, a nevelésről, az oktatásról, a társadalmi különbségekről, a kisebbségekről, az irodalomról, az olvasásról, a szexualitásról és még tucatnyi más témáról. Reményeim szerint mindegyik szövegben benne rejlik a gyerekkorom óta az egész életemet átfonó indulat: a diktatúra, a háború gyűlölete. A Zöldségkommandó című politikai kalandregény ezt az érzést, ezt a gondolatot a szépirodalom keretein belül egy izgalmas, szórakoztató történetben kívánja elmondani.

A regényben egy ország megmentése az idős emberekre hárul. Mit jelent ma Kelet-Közép-Európában idős embernek lenni, mit kellene, hogy jelentsen?

Hol is kezdjem? Ott kezdem, hogy a test és a lélek gyakran nem egykorú. Vannak életkorra nézve ifjú emberek öreg, elroncsolt lélekkel, és vannak idősek, sőt vénemberek ifjú lélekkel. Én az utóbbiakra gondoltam, amikor a regényt írtam. Bennük bízom. A lelkük ifjú, ezért hosszú életük tapasztalatait nem felejtik el, és hasznosítani képesek. Ők még testközelből tudják, mit jelent a háború. Ha nem is élték át, vagy csak gyermekként, kamaszként, a szüleik elbeszéléseiből átszivárgott beléjük a félelem és a háború elleni gyűlölet. De a kérdésére pontosabban válaszolva: az idős emberek felelőssége hatalmas Kelet-Közép-Európában is. A szavazatukkal például eldönthetik, hogy a szokásos háborús tragédiák felé araszolnak az országok, vagy egy élhetőbb világ, egy nyugodtabb jövő felé.

A diktatúra bárhol és bármikor kialakulhat, vagy megvannak a kivédésére alkalmas eszközök?

Nyilván a leginkább azokat az országokat fenyegeti az autokratikus hatalomátvétel, amelyek hosszú ideig éltek elnyomás alatt, és csak nemrég szabadultak fel a diktatúra alól. Nem azt mondom, hogy „a hagyomány tovább él”, hanem azt, hogy az egykor elnyomott népben is megvannak az önkényuralom kialakulásához szükséges elemek, lelki készségek. Tudja például, hogy Magyarországon az emberek többsége számára még mindig a Kádár-rendszer a legszimpatikusabb? Meghökkentő? Nem. Az emberek többsége többre értékeli a biztonságot, az állam védőhálóját, mint a szabadságot, a szabad akarat, a döntés, a vállalkozás világát, és én ezt tökéletesen megértem. Most persze elsősorban az úgynevezett szocializmus alól felszabadult kelet-közép-európai országokról beszélek. Ami a diktatúra kivédésének eszközeit illeti, nem tudok bölcsességet mondani. Nem tanultam erről eleget, nem tudok eleget. Legfeljebb az álmodozó költő ötletelhet… Ha a szédítő társadalmi egyenlőtlenséget csökkenteni lehetne… Ha az oktatást olyan szintre tornázná egy kormány, hogy a családi indíttatás hátrányait ledolgozná 8–12 év alatt… Ha a keresztény szolidaritást erősítené és nem a nemzeten belüli széthúzást meg az idegengyűlöletet… Folytassam?

A mai nemzedékeknek szerencsére nincs közvetlen háborús tapasztalata, de a háborúval járó szenvedés, annak emléke átörökíthető. Elengedhetetlen a beépítése a tulajdon életünkbe?

Erről a kérdésről nekem kamaszkorom óta sajátos véleményem van, amit csak anyámmal osztottam meg, mert féltem, hogy mindenki őrültnek néz, és azt nem szerettem. Most már azonban hetvenéves vagyok, és nem érdekel, hogy minek néznek. Meggyőződésem, hogy a háború után születetteket jobban megkínozta a háború, mint akik felnőttként átélték a borzalmakat. A felnőtt ugyanis még traumák hatására sem változik nagyon, sőt, talán semennyire sem változhat, mert a személyisége már kialakult. A gyermekben azonban, aki a háborút átélt emberek között a borzalmas háborús rémtörténetek „meséjével” nő fel, élete végéig ki nem alvó mécsesként ég a szorongás. Ezt saját tapasztalatomból is állíthatom, mint jeleztem. Anyámat, apámat nem változtatta meg alapvetően a háború, a vészkorszak, míg az én életemet összeroncsolta. És szerintem a kortársaim többsége is holtig hordozza a traumát. Tud róla, nem tud róla, mindegy. Szerencse, ha a következő nemzedéknek már csak a rémület cserepeit adja tovább. De a pszichiáterek erről többet mesélhetnének.

Korábban gyerekek tömegét nevelte fel a könyveivel, most azonban a felnőtteket szólítja meg a Zöldségkommandóval. A gyerekek nevelése után a felnőttek nevelése következik?

Felnőtteket nehéz nevelni. Csak azoknak lehet elmondani valamit, azokat lehet meggyőzni valamiről, azok „veszik az üzenetet”, ahogy ma mondani szokás, akikben már ott rejtőzik ez az üzenet, azaz bennük rejlik az Ige, csak még nem öltött testet. Ahogyan Nagy László írja a Menyegzőben: „ÍME, TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD”. Ha tud. Bevallom, pusztán azért írtam meg ezt a regényt, mert bízom benne, hogy igen sok felnőtt megérti az üzenetet. Akik tétováznak, hogy elfogadják vagy elutasítsák az autokratikus kormányzatot, a történetemből megértik, hogy a türelmetlenségre, békétlenségre, széthúzásra épülő diktatúra nem tudja elkerülni a háborút. A zsarnokságnak ugyanis újabb és újabb ellenséget kell kreálni, hogy a maga alá csődített embercsoport felkeltett gyűlölet-igényét kielégítse, azaz etessék a sárkányt. És ha már nincs megfelelő utálható csoport az országon belül, mert kiirtották, börtönbe, táborba zárták, akkor keres ellenséget az országon kívül. Erre a célra egy ideig megfelelnek a migránsok, de ha a velük való ijesztgetés elveszti a realitását, akkor egy közelebbi és hitelesebb ellenfélre van szükség. Például a szomszéd országra, nemzetre.