Az idén semmi sem a régi

Felemelő pillanatok, díjkiosztás a költészet legnagyobb hazai magyar ünnepe, a rimaszombati Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny egyik korábbi országos döntőjén Dömötör Ede felvétele Szégyen ez vagy nem? Semmiképp sem olyan dolog, amelyet bárki szívesen teregetne ki ország-világ előtt. Mégis kimondom, mert azon tépelődöm, miért van az, hogy a legtöbben csak addig magoljuk a strófákat, amíg diákok vagyunk. Tesszük ezt akkor kötelezően vagy kedvtelésből.

A losonci sörkertben, ahol mókusok futkostak a faágakon, csoporttársnőmmel egy pohár jéghideg sör mellett félhangosan együtt szavalva magoltuk a memoritert módszertan vizsgára. Ám a májusi melegben, bárhogy is igyekeztünk magukba szívni a magyar klasszikusokat, inkább csak a serital szállt a fejünkbe, nem a hexameterek. Sebaj, legyintettünk megállapítván, hogy azt a töméntelen mennyiségű lírát, amit megkövetelnek tőlünk, úgysem leszünk képesek oly könnyedén és rutinnal az emlékezetünkbe vésni, mint ahogy a színész emeli be szinte észrevétlenül hosszú drámák szövegét. ĺgy aztán elütöttük a memoriter elsajátítását azzal, hogy mivel minden kötelező költeményt úgysem tudunk maradéktalanul megtanulni, ezért nem magolunk be egyet sem. E döntésünket azzal indokoltuk, hogy amilyen balszerencsés a vizsgázó diák, ha száz feladott versből csak egyet nem tud, működik az empátia, s a tanár úgyis azt az egyet kéri majd tőle. Bár a memoritertanulás elutasítása nem vált a becsületünkre, mégsem teljesen felkészületlenül mentünk vizsgázni a kötelező versekből. Hiszen az óvodától, az alap- és középiskolán keresztül az egyetemig rengeteg verset tanultunk meg fejből. Szerencsére ugyanis a diák az iskolában – ilyen-olyan formában – még együtt él a költészettel, legalábbis nyitottabb szemmel és füllel figyel rá.

Jómagam gyermeki tudattal sokáig azt hittem, csak holt költők vannak. Mert a strófákat, amelyeket tanultunk az alapiskolában, mind a régmúltban költötték – sokáig azzal sem voltam tisztában, hogyan kell verset költeni. Úgy gondoltam hát, a költészet kizárólag a múlt hagyatéka. S ezt azzal magyaráztam, hogy voltak olyan letűnt, dicső korok, a miénktől különbözőek és különbek, amelyekben még termettek költők, akiket megfoghatatlan természetű, kiváltságos, nem mindennapi képességű lényeknek képzeltem. Azt azonban már gyerekként is éreztem, hogy nagy gazdagság az, ha az olyan hosszú ideje fennmaradt költeményeket, mint például Petőfi Sándoréit, fejből tudja az ember.

Diákként – bizonyára ahogy másokat is – rengeteg hatás ért, amely a költészet medrében terelgetett. Annak idején még közvetített szavalóversenyeket a királyi televízió, ezek figyelését ki nem hagytam volna egyetlen alkalommal sem. Ahogy a Vers mindenkinek öt perce alatt is igyekeztem mindig a képernyő előtt ülni. A folklór mellett a versmondás volt a Ki mit tud?-ok másik erőssége, s meredten figyeltem a képernyőt, ha a vers kategóriát jelentette be a műsorvezető, s ámultam Major Tamás verselemzésén. A színészkirály, a misztikus versmondó, Latinovits Zoltán szinte kánonosította József Attila verseinek megszólaltatását: az ő előadásában hallgatva tanultam meg (és biztos nem vagyok ezzel egyedül) a proletárköltő több versét – a két legismertebbet említem csak, A Dunánált és a Kései siratót. (Micsoda felszabadultságot jelentett ez alól a jó értelemben vett kánon alól, amikor Mácsai Pál egészen más hangsúlyozásban adta elő A Dunánált.)

Fejből tudtam – másokkal együtt – a hetvenes évek szavalóversenyeinek elmaradhatatlan költeményeit. Harsogtuk Váci Mihályt idézve, hogy nem elég útra lelni, az úton menni kell, egyedül is, elsőnek, elöl indulni el. De kultuszversként fújtuk Konsztantyin Szimonov Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon... kezdetű költeményét is. Csemegézhetnék még Radnótitól, hiszen amikor fennen szavaltuk, hogy „nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország” – bizony a magyar haza iránti érzelem tüze gyúlt a szíveinkben. Aztán a Milyen volt szőkesége... színeinek-ízeinek állandó ízlelgetése közben ráakadtam arra a szerelmes versre is, amely számomra a mai napig legtöményebben fejezi ki a tomboló szenvedélyt, a szerelem reménytelen végét, mégpedig olyan kegyetlen odamondással, hogy: vége van, a függöny legördült, komisz darab volt, megbukott. Nekem csalódást hozott e játék, magának érte taps jutott... – Ady Endre Finita című gyönyörű verse kezdődik ezekkel a mondatokkal.

Aztán a számvetésben, amellyel azt kerestem, milyen verseket hoztam magammal a múltból a memóriámba rejtve, kiderült, hogy nem is olyan keveset. Mindig voltak, hatottak „divatok”, hullámok: a hetvenes évek végén például Berek Kati égette belém Nagy László őserővel előadott verseinek egyikét-másikát: a legtöbben tőle tanultuk meg az úgy gondolom, legismertebb Nagy László-i kérdést: ki viszi át fogában tartva, a szerelmet a túlsó partra?

E kérdés – így az idei költészet napja előtt elgondolkodva poézisről – egyik nagy színházi élményemet juttatja eszembe. A Pesti Színház-beli Kopasz énekesnőt, annak is az utolsó párbeszédét.

– Mi van a kopasz énekesnővel? – kérdezi az egyik szereplő.

– Még mindig ugyanúgy fésülködik – adja meg a választ a másik figura, és kifordul az ajtón.

Ma, háborús időkben a költészet napján poézisról elmélkedve a fennköltség helyett Ionesco e frenetikus kérdés-feleletben vázolt abszurd állapothelyzetével szembesülök inkább. Mert nem ugyanolyan abszurd helyzet-e – mint a kopasz énekesnő fésülködéséről beszélni –, költészetről, gyönyörű szóképekről, rímbe szedett vagy szabad versben megfogalmazott szép érzelmekről szólni akkor, amikor gyilkos rakéták cikáznak a levegőben. Hiszen ettől az idén semmi sem a régi! S e helyzetben költészetet vagy a filmművészetet ünnepelni – ez utóbbit világra szóló Oscar-ceremóniával – nem ugyanolyan abszurd-e, mint a kopasz énekesnő fésülködése. Mert a filmünnep napján, ugyanúgy a magyar líra ünnepén is, amikor számot vetünk azzal, mennyi gyönyörű verset tanultunk meg, a bombázások, a fegyverropogás árnyékában bizony kényszerűen ott motoszkál bennünk a gondolat, s emészt a kétség: adott-e valamit okulásunkra az a számtalan verssor, amely bennünk rezonál. Amelyek lelkünket finomítják. Mert bár sok-sok irodalomtörténet-kötetnyi költő – Nagy László után szabadon – léte lemerült már, nem igazán sikerült-sikerül átvinni a szerelmet a túlsó partra.

De lehet, hogy azért nem, mert amióta befejeztem az iskoláimat, egyetlen verset sem tanultam meg fejből. És valószínű sokan mások is így vannak ezzel.