Az élet tétje

Elhagyta a tegnapok szokványosságát, néhai egészséges rátartisága nyomtalanul elmúlt. Majd ez az új érzés lett úrrá rajta. A férfi rögvest gyanakodni kezdett. Az az ősi fagy sokatmondón befogta a testét. Az öt alaptulajdonságú halál majd érte nyúl. Ám, addig még van ideje, hogy a pulzusát számolja, sorra vegye a benne gyülemlő daganatokat. Pontosan annyi idő adatik meg neki, hogy eközben megszokja a környékező hideget, a belőle áramló sötétséget. A hajdani élete, a pillanatokat herdáló szorgoskodásai és rosszhiszemű ügyeskedései immár nem számítottak. Az egykori, felszínes emberi kapcsolatok élményei is az örökkévalóság kegyelmi bugyrába hullottak. És a boldogság utáni loholásai is érvénytelenné lettek, mígnem megértette, hogy sorra elenyészik mindaz, ami az emberi testtel és érzelmekkel kapcsolatos. Ember az embernek ne legyen sem idegene, sem barátja, sem létezésbeli társa...

Nappalai rövidültek. Éjei megteltek a régi emlékek szárnyalásaival. Harminc-ötven esztendővel korábban létezők léptek az álmaiba. Évtizedek óta nem gondolt rájuk. Ám, most sorra meglátogatták őt.

Az éjjelekkel ellentétben: a nappalok első óráival egészen jól elboldogult. Mikor a nap a zenitre ért, mély álomba zuhant. A nyomasztó magány a mellkasára telepedett, s oly mélységes szomorúság vett rajta erőt, amit csak most érzékelhetett. Igazából már átkelt az örök éjek folyóján és a túlpartról szemlélődött. Az előbb vagy később bekövetkező haldoklás már nem békétlenítette, ám ezt az új és sanyarú létállapotot gyötrelmesnek vélte. Mint minden hozzá hasonló szerencsétlen, majd a férfi is végigjárja az elmúláshoz vezető fokozatokat. Az ősi törvényt mindig az erősebb szabja. Tisztességére legyen írva, elszántan küzdött. Múltjának összegzése egyetlen gondolatban kimerült, nevezetesen, hogy minden élő, még maga az Isten is végzetes hibákat vét. Nemrégen még elhitte, hogy őszintén szeretik. Hogy szintúgy érte is élnek, amint ő szolgálta a körülötte lévőket. A hajdaniak, akiket számon tartott, lassan-lassan elpártoltak tőle: elcsigázódtak, elmerültek önnön szokványaikban. Üledékekkel-salakkal elnehezült emberkék, akik majd ünnepi sort alkotva elkísérik, tán könnyet is hullatnak érte, de élete számukra nem szolgál tanulságként. Önzetlenségét, lám, máris félremagyarázzák... Maradt hát számára a lassúdó halál, amelynek egyedi szabadságát mindig is ismerte, s amely elől egy teljes emberéleten át menekült. Ez a mindentől különböző szabadság érthetővé változtatott minden öszszefüggést. ĺgy aztán a hajdani embertársaira úgy tekintett, mint szeleburdi pantomimjátékosokra.

ĺgy jöttek el az új és új reggelek, s a nappali alvások idején föl-fölszakadó mélyérzések. Már nem volt miért küzdenie, csak itt időznie kellett még.

Alkonyattájt a soros testedzés. A kocogások. Azon a bizonyos, nyári estén is így vágott neki a szomszéd községgel összekötő útnak. Amíg aludt, zivatar vonult át az említett területen. Ám, csupán az út pereme volt nyirkos még. ĺgy aztán szárazon trappolhatott. Elmúlt két perc, majd négy és öt. Gyorsítania kellett, hogy az adott távolságot időben teljesítse. Időnként az órájára pillantott. Hat perce volt még hátra. Majd négy. De messze-messze volt még a cél. És mintha a mérföldes léptei is rövidültek volna. Még ötszáz, majd négyszáz méternyi táv... Kétségbeesetten gondolt arra, hogy a hátránya már behozhatatlan. Még gyorsítania kellett volna. Egyetlen perc..., legalább a tisztességét átadni annak az egyetlen percnek...

Éles fájdalmat érzett a mellkasában. Megállt. Már semmi. Semmi sem számított. Először jobbra tántorodott. Majd balra. Aztán, mintha önvédelmet gyakorolt volna, elvágódott az útszéli füvön. Még érezte, hogy a hátgerincén végigfut az elmúlt életre szóló feloldozás. Pontosan azt a kéjszerű érzést ismerte még fel, amit odahaza az elszenderülése előtti pillanatokban.

Autók suhantak el mellette. Mint mindig, most sem törődtek vele. Egy futócipőt, patyolatszín trikót viselő férfi... Láthatták. Az út szegélyén. Senki sem ért rá vele foglalkozni. Életük – vélt – tétje unszolta őket! S megszerzett gyöngyeik, amelyekről elhitték, igaziak.

A férfi így feküdt. S amikor mélységes kalandozásából magához tért még, lassan-lassan kiegyenesedett. A kezét megtörölte a nyirkos fűben. Majd sárosan-véresen elindult viszsza... Vissza abba a közegbe, hol sok-sok évtizeddel korábban oly boldogító reménységgel hajoltak fölé akkor még ifjú szülei. Most már csak ez maradt. Az oda vezető csapás...