Az elbeszélések változása kisiskolás korban

Az első osztályosnak még mindennapi mesét mondunk, folytatva az óvodai hagyományt és eleget téve életkorából fakadó képi szükségleteinek. Másodikban már váltogatják egymást a napi történetekben a legendák és a fabulák. Az emberi természet két „szélső” lehetőségének szemrevétele: a szentek élettörténetei és az állatmesék emberi jellemvonásokat karikírozó világa. A harmadik osztályban, a kilencedik életév körül, amikor a származás, a honnan jöttem, hová megyek problémái és az autoritás – a szeretett tekintély – problémái merülnek fel a lelki fejlődésben, az Ótestamentum történetei következnek, az eredet történeteivel, az Atya autoritásának kinyilatkoztatásával (és az ezzel való szembefordulás eseményeivel). A negyedik osztály a mondák, a mitologémák világa. Az ötödik osztállyal belépünk az ókori művelődéstörténetbe, Indiától Görögországig, a hatodikban Róma s a latin nyelv máig élő elemei bukkannak elő... A forradalmakról a kamaszkorban tanítunk. Parsifal, a kereső ifjú, az ifjúkor élménye lesz.

Mindezek persze csak felvillantott epizódok, annak érzékeltetésére, hogy az életkorokból valami sajátosan következik. Ugyanígy szemlélődhetnénk a matematika területén is, ahol a gondolkodás az egyből, az egészből és ennek felosztásából indul ki...

Mindezek csak jelzései egy részleteiben is kidolgozott, embertani alapokból kiinduló szemléletmódnak, melyet itt természetesen nincs módom ismertetni.

De vessünk egy pillantást valamiféle összefoglalásban arra, hogy hogyan is változik a gyerek a különböző életkori szakaszokban.

Erre most Karácsony Sándor fejlődés-lélektani rendszerét fogom használni, melyet a szerző az intuitív praxisból kiindulva a két világháború között dolgozott ki, de amelyik számos pontjában egyezik más jeles, gyakorló pedagógusok vagy kutató pszichológusok megállapításaival, melyek csak később születtek meg a szorgos, tudományos munkálkodás eredményeként. Karácsony Sándor az embert hármas tagoltságú lényként látja és láttatja – ugyanúgy, mint az evangéliumok szóhasználata.

TEST — LÉLEK — SZELLEM

E felfogás szerint az embernek van teste, mely a természeti világból vétetik, ásványi anyagokból épül fel. És van szelleme, amely a transzcendenciából származik, és a maga individuális, autonóm mivoltában megismerhetetlen:

„Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.” – mint Ady Endre mondja (Sem utódja, sem boldog őse).

E két végpont, e két pólus között izzik fel a lélek tartománya, mely az életkorral is változó jelenségeiben, sajátosságaiban többé-kevésbé megismerhető, megragadható, jellemezhető.

ÉLETÉRZÉS — JÁTÉK

Karácsony leírásában van a léleknek egy testtel érintkező, a testbe ágyazott funkciója, jelenségvilága, melyet a szerző az egyéni lélektan szempontjából életérzésnek nevez. A társas lélektanban, a társadalomban az életérzés kategóriájának a jog felel meg. Ha jogaim rendezettek – ha nem szenvedek semmiféle korlátozó jogsérelmet –, akkor életérzésem rendben lesz. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad! / Sziszegve se szolgálok aljas, / nyomorító hatalmakat.” – mondja József Attila (Ars poetica).

Vajon mi az a testi mozgásba ágyazott lelki funkció, amelynek megvalósításától függ, hogy rendben van-e a kisgyerek életérzése, s amely egyben a kisgyerek létéből fakadó elemi joga? Ez: a játék! Méghozzá: a szabad játék, mert az irányított játék – fából vaskarika. Olyasmi, mint az irányított álom. Épp a játék értelmét veszi el, azt a lehetőségét, hogy a kisgyerek szabadon öntse ki magából a külvilágról és saját belső világából szerzett tagolatlan benyomásait, és játékában mindig újra tagolja.

ÉRZELEM — SPONTÁN DERŰ

A következő egyéni lélektani kategória az érzelem. Vajon mi jellemzi a kisgyermek érzelemvilágát – mi jellemzi „művészetét”? Karácsony válasza: a spontán derű! Egybecseng ez azzal, hogy a gyermekorvosi nagykönyvek megállapításai szerint – mint már idéztük – a testileg és lelkileg jó állapotban lévő gyerek alaphangulata a derű. És arra is gondolnunk kell, hogy a kisgyerek művészetében soha nem az eredmény a fontos! Az a fontos, hogy firkál – és ez mozgásos öröm; aztán szemügyre veszi firkáját – és ez vizuális öröm.

Minden gyerekrajz egyformán jó, és ha egyet kitűzünk az óvoda falára, valamennyit ki kell tűznünk. Helytelen a kisgyerek rajzait „okosan” korrigálnunk. Netán azt mondanunk, hogy kék törzsű fa nincs, mert a fa „barna bot, zöld labda”. Ezzel a gyereket sablonra tanítjuk, nem beszélve arról, hogy éppen az a barna fatörzs, melyet krétánkkal a táblára rajzoltunk, nincs, mert a fatörzsek szürkék, szürkés- és barnászöldek, esetleg sötét bíborszínűek (mint a meggyfa törzse) vagy fehérek – és így tovább. Vizsgálatokból tudjuk, hogy a kisgyerek számára a piros, a sárga, netán a zöld vagy éppen a kék ló lovabb ló, mint az almásderes, a pej, a fekete vagy a fehér vagy egyéb ló színű. Színezésében érzelmi preferenciákkal dolgozik, és egyébként is azt rajzolja és festi, amit emlékeiben tud a dologról, és nem pedig azt, amit maga előtt lát.

Helytelen az óvodás gyerek apját biztatni: – Apuka, gyakorolja otthon Ágikával hét végén az emberrajzot, mert az embereknek még mindig mind a két kezükön kilenc-kilenc ujjuk van!

Reméljük, nem azért van kilenc ujja az embernek, mert Ágika apja nagy tenyerével gyakorta rácsap, hanem azért, mert sokat szoktak együtt barkácsolni, építeni, vagy más egyebekkel foglalkozni...

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)