Az egyszerűség nagysága

Ma a mesterfodrászok és sminkmesterek székében megcsinált, világmárka butikokból felöltöztetett senki sztárok kerülnek címlapokra. Ugyanők uralják a képernyőt: estéről estére ők feszengnek ilyen-olyan talkshow-stúdiók ízléstelenre formatervezett, ülésre alkalmatlan extravagáns ülőalkalmatosságain. Szigorúan közönségmentes, taps- és nevetőgépekkel felszerelt műteremben, vetített elő- és háttérrel, mert testközelből csakhamar kiderülne, hogy az ünnepelt és körülrajongott tévés időjárásjósok és a súgógépről felolvasó beszédhibás szpíkerek sztársága csupán Déva vára-jelenség. Vagyis, mivel nincs rajtuk más érdekesség, csak a smink, a szilikon és a feltűzött műhaj tincsek, ezért szakmai tudás, jártasság, általános műveltség és megalapozott tehetség nélkül hamar összeomlanak.

Szerdán este a pozsonyi Magyar Intézetben a nemzet színészén, Törőcsik Marin nem volt smink, nem frissen érkezett a fodrászbura alól, nem hozott magával sztárallűröket, nem volt rajta párizsi divat, nem ültették cicomás fotelba, mégis – ahogy ő mondta maga magával kapcsolatban – „ez a Vakarék” őszinte mosolyával, törékeny termetével, sugárzó bájával, a pálya és a közönség iránt mutatott alázatával, valamint azzal a visszahúzódzkodó mérsékeltséggel, ahogy kimondta az intézet zsúfolásig megtelt magyarjai előtt, hogy biztosan unnak már, anynyit hallottak rólam, a világ legnagyobbjai közé emelkedett megint. Dehogyis megint! Folyamatosan ott van. Hiszen ő nemcsak a zseniális szerepformálásnak tökéletesen alávetülő idegrendszert, hanem – bevallása szerint – isteni kegyet is kapott, s úgy élhetett meg hosszú évtizedeket a pályán, mintha a Teremtő a tenyerében hordozta volna. S onnan mért ki számunkra nem fakuló alakításaival örökké megmaradó és meghatározó mérföldköveket a magyar színház- és filmművészetben. Törőcsik Mari nem úgy volt jelen a színpadon vagy a felvevőgép előtt, ahogy jól-rosszul elsajátított szakmabeli tudással, vagyis technikával ma színészek drámáznak, ordítoznak, amire ő, a nemzet színésze, azt mondja, ember, de hol vagy te a szerepben. Ő ugyanis a híres Körhinta óta egész idegrendszerével volt ott minden alakításában, mert ahogy mondja, az idegrendszerével színésznő.

A Magyar Intézetben nem volt nevetőgép, nem intett be a tapsjelző. De nem is kellett. Hiszen Szabó G. László, mivel annyira érzi, érezte Törőcsik Mari rezdüléseit, úgy tudta irányítani a beszélgetést, hogy jó párszor összecsapódtak a tenyerek. És volt nevetés is, ösztönös és őszinte. A Magyar Intézeten nem volt pazar fényparkból szórt csillogás-villogás, nem kábítottak a fények. Nem is volt rá szükség. Fényesen világított az egyszerűség nagysága. Törőcsik Mari.