Az egymásra figyelés jegyében

Ardamica Zorán, Szászi Zoltán és Mizser AttilaSomogyi Tibor felvételeAztán Ardamica Zorán kiadóvezető elárulta, hogy Bettes István Makulátlan Fehér Barna és Szászi Zoltán Távolban Föld című verseskötetének együttes bemutatása leginkább a véletlennek köszönhető. A szerencsés véletlennek – tegyük hozzá gyorsan.

Bettes István új versgyűjteményét a Vámbéryben Grendel Lajos ajánlotta a hallgatóság figyelmébe. Grendel – aki nem csupán kiemelkedő prózaírónk, hanem a Comenius Egyetem Magyar Tanszékének tanáraként a kortárs irodalom értő előadója is – az új Bettes-kötet bemutatására szóló felkérést „szívesen és örömmel vállalta”. „Bettes István meglehetősen ritka jelensége ugyanis a magyar irodalomnak, nálunk pedig egyedülálló jelenség” – mondta indoklásként Grendel, majd bővebben is kifejtette ezzel kapcsolatos meglátásait: „Volt a magyar irodalom történetében néhány költő – én Csokonait és Petőfit vagy Kosztolányit és Weöres Sándort említeném –, akik bármilyen témához nyúltak, akárha a legbanálisabbhoz is, abból azonnal költészet lett. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezeknek a született költőknek minden verse remekmű, és azt sem, hogy aki nem születik eleve költői adottságokkal, az nem válhat nagy költővé. Bettes István mindenesetre ezek közé a született költők közé tartozik. Ezt bizonyította már az első kötetével, és ezt bizonyítja ezzel a most megjelent verseskönyvével is.” Grendel a hazai magyar irodalomból a közelmúltban elhunyt Zs. Nagy Lajost említette még meg, akinek a „műhelyében hasonló természetességgel, ilyen, szinte isteni adottságként születtek a versek”.

Grendel Lajos felhívta a figyelmet arra is, hogy az új gyűjteményben a Bettestől megszokott ironikus, hallatlanul könnyed és játékos – ugyanakkor azonban mély bölcseleti tartalmakat is hordozó – verseken kívül olvasható néhány olyan opus is, amely „ebből a sablonból kilóg”. Mintha ebből a „rendkívül rászabott versvilágból” néhány versében most megpróbálna Bettes kilépni, és másfelé is tapogatózni. Ezekben a költeményekben a gondolatiság már nem feltétlenül a nyelvi és rímjátékok révén képződik meg. „Én ezt egy igen hasznos, üdvös és folytatásra érdemes törekvésnek tartom, és arra szeretném biztatni Pistát, hogy haladjon tovább azon az úton is, amelyet az új kötetében olvasható, nagyon izgalmas montázsaival kipróbált. Egészen biztos ugyanis, hogy mindkét út járható a számára” – szögezte le végezetül Grendel.

A Makulátlan Fehér Barna szerkesztője egyébként Szászi Zoltán volt, akinek ezt követően került terítékre a könyve. A Távolban Föld verseiről a kötet szerkesztője, Mizser Attila szólott. A Szásziétól markánsan különböző versvilágban élő költőtárstól – az irodalmi irányzatok békés egymás mellett élésének, sőt, igencsak üdvös egymásra (is) figyelésének jegyében – szinte már prózaversszerű laudációt hallhattunk. A rendkívül kompakt, leheletfinom utalásokkal és metaforákkal operáló – részben a kötet hátsó borítóján is olvasható – szövegből nehéz önmagában is értelmezhető részletet kiragadni. No de azért kíséreljük csak meg.

ĺme, Mizser Attila méltatásának eleje: „Szászi Zoltán tud valamit a távolságról. Jobban mondva: sejt. Pedz. Distanciával kezel. Közelről szól, mégis messze van. Lett. Sorsára hagytuk egy óvatlan percben. Ezt nem is tudom, hogyan tettük, hisz a minap még bennünk, azelőtt meg – lehet – mellettünk történt mindaz, ami most ott van a papíron, s amivel Szászi Zoltán számot vet. Ad. Nézünk rá. Jelez. Ismer valamit. Föld? Bizonyára megkapta azt a bizonyos fránya »üveggolyót«. A tanulhatatlan távolságot. Na nézzük meg. A körülmények ideálisak, ha figyelmesek leszünk, látható. Kétségtelenül kirajzolódik.”

És Mizser szövegének zárószakasza: „Személyessége egészen másként jelentkezik. A lehetőségek egy újfajta, eredeti összefüggését alkotja meg, a láttathatóság egyfajta különös mezejét. Finoman és érzékenyen. Az árnyak pont úgy esnek, ahogy, mondjuk, ősszel látjuk, mikor sokszínűre, mégis jellegzetesre festi a fáradt fény a határt, a tájat egységessé, a vidéket meg nem szakadó, szakítható körvonallá. Változatok, sajátosságok távolságra és mélységre. Messzeségre. Van, amit szó szerint lehet mérni, van, amit csak megálmodni lehet. Gondolni rá. Ezt a földet, ezt a fát, ezt a gyűrűt, ezt az évet, ezt a világot. A sorok lerakódnak, leülepszenek lassan. Birtokot, biztos talajt jelentenek, amely rendeződik apránként, ha jól figyelünk, akár mindennapjainkban. Tőlünk nem is olyan távol, közel a part, közel a föld. Itt.” Hát így...

Hát így is lehet lírai – egy, a Bettesénél feltétlenül líraibb, emelkedettebb és ennek ellenére is sokszor földszagúbb, élettényekhez, konkrét természeti és társadalmi környezethez és életérzéshez inkább köthető, ugyanakkor többnyire elégikus, de mégis mindig plebejus szenvedélyektől fűtött, formailag a modern szabad vers hagyományait követő, ám dikciójában végső soron mégis inkább népi – költészetről beszélni. Direkt jót tesz neki. Meg az is vele. Összecsapnak, egymásba olvadnak. Mint a hullámok. Távolban ott a Föld. „Kétségtelenül kirajzolódik.”