Az angyalfestő visszatérése

Szekeres Éva felvételeiHogy ismét láthatóak a tragikusan fiatalon elhunyt művész képei, egyfajta megbékélést sugall. Rimaszombatban ezúttal a Városi Galéria fedezte fel és fedezteti fel újra az „angyalfestő” igencsak értékes munkásságának hatását. A kiállítás november 26-án nyílt, kiemelkedően nagy érdeklődés mellett.

Dúdor István emberként, alkotóként és gondolkodóként már indulásakor is a hely szelleméből merített, és mindvégig ennek a szellemnek a bűvkörében élt és alkotott. Pályájának indulásakor Bacskai Béla és Szabó Gyula voltak rá a legnagyobb hatással, s az sem figyelmen kívül hagyható tény, hogy František Jiroudek, a prágai festőakadémia tanára mekkora szeretettel nevelgette és tanította gömöri diákját.

A mostani kiállítás a szellemiséget, a föld és ég közötti megfoghatatlant, az isteni teremtésből az emberben megmaradt szikrányi megszentelt darabkát helyezi fókuszba. Az angyallá változás pillanatait. Azokat a képeket, amelyek az idő végtelenjébe nyújtanak bepillantást, de amelyek mégis a pillanatnak adnak örökkévaló keretet. Ennek volt kiváló művésze Dúdor István, ennek az örökös égésben-változásban, újjászületésben és meghalásban zajló végtelenteremtésnek.

Időutazás ez a kiállítás Dúdor István képzeletbeli és valóságos útjainak mérföldkövei mentén. Angyalfestők, romok felett hegedülők, fájdalmas Krisztusok, sikoltó arcok szegélyezik az utat. Mindegyik lehetne az ő arca is. Ezekkel a képekkel járta élete útját és csavargott a világban a festő, kitárt, szinte gyermekien tiszta lélekkel fogadva be mindazt, amit a tájban élő ember és az emberben élő táj inspirációként nyújthatott számára. Türelmetlen ember volt, ecset- és tollvonásainak dinamikája, a szinte égve festés izgalma máig sugárzik képeiről. Ezt a rendkívüli alkotói láz kiváltotta vizuális hatást a kiállítás kurátorai is hangsúlyosan kívánták megjeleníteni a mostani válogatásban. A kompozíciók, illetve a képcsoportok dinamikája mellett azt a szakrális áldozatként megélt alkotói égést próbálták felmutatni az életműben, amely az angyalok karába emeli a festőt, s némi nyitottság és felkészültség mellett a képek megtekintőit is.

Dúdor István képi világa azonban korántsem idealizált, angyali világ. Egy csöppet sem édeskés, sőt inkább szikár, lecsupaszított, ám hatásaiban mégis szinte utánozhatatlanul sokrétű. Sajnos, lezárult életműről van szó. A gömöri festő halála felkészületlenül és tragikusan korán érte nem csupán számos lelkes hívét, hanem az életművet is.

Néhány mai értékelő véleménye szerint Dúdor mindig is „haláltáncot” járt a kaszással. Ez pedig nem egyértelműen igaz, élni ugyanis szeretett, akart és tudott. Nem hiába van sírkövén is az általa oly sokszor idézett mondás: „Élni kell!” Lezárt életműről beszélünk. Olyan életműről, amely máig kinyomozhatatlanul sok helyen szétszórva fejti ki hatását. Sokan talán nem is tudják, milyen érzelmi generátorként képesek hatni Dúdor képei. Ahogyan Hajdú István író megfogalmazta megnyitó beszédében: úgy ütnek a képei, mint a villámcsapás. „Számunkra az a lényeges, amit maga után hagyott, amit még életében letett az asztalra. Az pedig olyan súlyos, hogy az asztal szinte leszakad alatta. A mű, a szent, a spirituális varázslat” – mondta Hajdú István a kiállítás megnyitóján. Hogy vele kell ragyogni és figyelni rá? Ez talán a legnehezebb.

Kiemelkedő tárlat ez a mostani a Rimaszombati Városi Galériában. Az olyan apró, mégis igencsak bosszantó hibáknak, mint például a művek címeinek csupán szlovák nyelven való feliratozása, már csak ezért sem lenne helyük itt. Az ígéretek szerint egyébként gyorsan pótolják majd ezt a mulasztást. Reméljük, hiszen ahogyan a megnyitón a beszédekbe is belecsörrent egyszer egy – állítólag – kikapcsolt mobil telefon, úgy akár ezek a feliratok is, hipp-hopp, csak úgy maguktól megjelenhetnek a falakon.

Mert vannak föld és ég között meg nem magyarázható dolgok. Ilyen megfoghatatlan, rejtélyes ember volt maga Dúdor István is.