Autoterápia és szürreális élmény

A második világháború utáni osztrák képzőművészet elsősorban a bécsi akcionisták révén lett világszerte ismert, eleinte mint sokkoló, tabukat döntő jelenség, ma már mint a modern művészeti múzeumok és enciklopédiák nélkülözhetetlen rekvizituma. Ez az alig húszéves beilleszkedési folyamat éppen hogy csak véget ért a hetvenes évek végén, amikor Ausztriában is megjelent a posztmodern festészet, a Neue Malerei, hogy előkészítse az utat napjaink sokszínű, eklektikus művészetének. Ezt a nagyjából három nemzedéket, és általuk az osztrák festészet folytonosságát követi nyomon a Dunacsúnyban kiállított anyag, különös hangsúlyt fektetve az expresszivitásra, melyet nyilvánvalóan mindegyik alkotó a maga módján definiál.

Jóllehet, a tárlat koncepciója 1960-ig nyúl vissza, a képek túlnyomó többsége nem keletkezett korábban a hetvenes évek közepénél. Ez két dolog miatt lényeges. Az első, hogy ebben az időben, a megváltozott társadalmi körülmények és a mozgalom egyes képviselőinek sajátos életútja folytán, már nem beszélhetünk akcionista csoportról. Nitsch és Muehl továbbra is hasonló stílusban alkotnak, de már nem hatnak azzal az elemi erővel, amely a háború utáni kispolgári, prűd és klerikális Ausztriában olyan nagy visszhangot keltett, Brus pedig 1970 után felhagy akcióival, és rajzolni kezd. A másik fontos mozzanat, hogy a hetvenes évek közepétől kezdik tevékenységüket azok a fiatal festők, akik egyrészt megpróbálnak kilépni a „nagy generáció” árnyékából, másrészt megérzik azt az új áramlatot, amely – főként Olaszországban – ekkor kezdi átformálni nem csupán a stílust, hanem általában a modern művészetszemlélet hagyományait. Ezt a két vonulatot kapcsolják össze azok a képzőművészek, akik az ötvenes évektől végig kitartottak a festészet mellett, mindenekelőtt Arnulf Rainer, Wolfgang Hollegha és Maria Lassnig. Otto Muehlon kívül éppen Lassnig az, aki feltűnően hiányzik a tárlaton, hiszen ő képviselte legkövetkezetesebben a festészet médiumát az osztrák művészetben, és hatással volt a Neue Malerei alkotóira, többek között a kiállításon is szereplő Siegfried Anzingerre és Alois Mosbacherra.

Rainer több képe is része a válogatásnak, köztük ott vannak a portrék, halotti maszkok és szakrális motívumok híres átfestései. Ezeken ugyan azonnal felismerhető a festő expresszív, gesztikus kézjegye, így látszólag egyformáknak tűnhetnek, mégis az egyes tematikus ciklusok élesen különböznek egymástól. Arcképei tele vannak feszültséggel, amit a szenvedélyes ecsetvonások csak tovább fokoznak, ezáltal az összhatás rendkívül szuggesztív és megrázó. Ezzel szemben a halotti maszkok nyugodtságot, közönyt sugároznak, egy számunkra ismeretlen, életen túli kifejezés ül ezeken az arcokon, amit a festmény még jobban kiemel. A szakrális motívumok, keresztek, Krisztus-fejek átfestései objektívebb tartalommal bírnak, esetükben nem csak a vallásosság, a spiritualitás újraértelmezéséről, hanem a kortárs és a régi művészet egyesítéséről van szó. Rainer művészete személyes mitológia, az alkotó és az alkotás között folytatott kommunikáció, ahol az alkotáson nem egyszerűen a tárgyi végeredményt, hanem a folyamatot kell értenünk, mely elsősorban autoterápia.

A hetvenes évek végén lezajlott demisztifikáció hatása talán Nitsch ősi szertartásokat idéző véres képein érződik a legszembetűnőbben, amelyek ma már az ösztönök vezérelte létre való rácsodálkozástól utólag megfosztott, szokványos absztrakt festményeknek hatnak. A műveire jellemző történelmi és antropológiai reflexió, jóllehet üzenete örökérvényű, mégis, mai távlatból intellektuális póznak hat, amiben bizonyára a befutott alkotóktól elválaszthatatlan kommerszionalitás is közrejátszik.

A tárlat egyik főszereplője a Pozsonyban született Christian Ludwig Attersee. Banalitás és fantasztikum keveredik művészetében, nagyméretű vásznai rafináltan ötvözik a pop art konformitását egy szokatlan, szürreális élménnyel. Attersee életműve ékes példája a nyolcvanas években felnövő, utólagos aktualitással felruházott festészetnek. Őt nem kompromittálta a kommerszionalitás, mert az műveinek mindig vállalt része volt.

A kiállítás a festményeken kívül egy grafikai válogatást is tartalmaz a bécsi Galerie Lang gyűjteményéből. Ebből a legnagyobb érdeklődésre valószínűleg Günter Brus stílust teremtő rajzai számíthatnak, amelyek egyszerre frappáns és perverz illusztrációi a bizakodó modernitást meghaladó korunknak.

A tárlat legfőbb erénye, hogy megpróbál átfogó képet nyújtani az elmúlt néhány évtized festészeti törekvéseiről, melyek kibontakozásához az osztrák művészet is jelentősen hozzájárult.