Árvaházban találtak címszereplőt

Musztafának senki sem hívja. Mindenkinek csak Siza... Olzasz Nuszuppajev, a film címszereplőjeOrvoshoz mennek. Be a városba. Ki kell vizsgáltatni a gyereket. Hallgat. Nem nagyon beszél. Mi baja lehet? Tizenöt éves, és csak „befelé” él. Skizofrén, sugdossák a háta mögött. Siza, csúfolják a társai. „Nem komoly, kinövi” – mondja az orvos. És elteszi a kivizsgálásért kapott tejfölt, túrót.

Siza rokonszenves, érzékeny fiú. Apja helyett anyja jelenlegi élettársa „neveli”. Kétes egzisztencia a férfi. „Szabad stílusú” bokszmeccsek szervezője kétkezi munkások között. A győztesre fogadni lehet. Nagy pénzek forognak kockán. A „szervezők” megélnek belőle. A törvény persze tiltja az ilyen véres játékokat, de kit érdekel errefelé a törvény? Sizának is jól jönne már egy kis pénz. Vehetne magának ezt-azt a városban. Például egy motorkerékpárt. El is gyalogol egy távoli rokonáért, jöjjön, nevezzen be a „versenybe”, verje péppé az ellenfelét, és övé a fődíj, egy „jó állapotban levő” Mercedes. A rokon jön, lát is még a vodkától és győz. Elviszi a rozoga kocsit, és azonnal pénzt csinál belőle. A maffia azonban nem hagyja annyiban. Vagy a pénzt, vagy a kocsit kell visszaszerezni. Siza nem teljesen érti, mi zajlik körülötte. Csak azt tudja, segítenie kell gyorsan anyja bajba jutott társának, különben végeznek vele. Elmennek hát pénzt szerezni. Kirabolni egy útszéli pénzváltót. Sizának akkor már barátnője van. Egy nála jó pár évvel idősebb, gyerekét egyedül nevelő, furcsán járó szőkeség. Siza tartozni akar valakihez. Sokkal erősebben, mint addig bárkihez. A lopott pénzt a szerelme kapja. Éljenek addig is valahogy, amíg ő börtönben ül.

Kazah-orosz-francia-német koprodukcióban készült Guka Omarova első játékfilmje. Cannes után az idei Karlovy Vary-i fesztivál műsorán szerepelt az alkotás. Tehetséges munka, nagy az értéke. Emberről és tájról, a kettő kapcsolatáról, céltalan, megfeneklett életekről, kiégett sorsokról kevesen tudnak úgy beszélni, olyan képsorokat mutatni (operatőr: Kasanbek Kidiralijev), mint Omarova. Ebben a filmben nincsenek mellékszereplők. Itt mindenki főhős, mert minden figurának finoman körülrajzolt és pontosan érezhető sorsa van. A történet a kilencvenes évek elején játszódik, de játszódhatna ma is. Tíz év alatt ott, azon a pontján a világnak aligha változott valami. Csak Siza lett időközben huszonöt. S lehet, hogy elköltözött valahova. A „semmiből” az „egy kicsit jobb”-ba. De az is lehet, hogy maradt a szőkeség házában, és hogy pénzhez jusson, most éppen ő püföl halálra valakit.

Ketten írták a film forgatókönyvét. Omarova és Szergej Bodrov, A kaukázusi fogoly című nagy sikerű film rendezője, aki szintén Kazahsztánban forgatta első filmjét. Ismeri és szereti Közép-Ázsiát.

Guka Omarova Alma-Atában született 1968-ban. Tizenöt és tizennyolc éves kora között több filmben szerepelt, aztán rendezőasszisztensként gyakornokoskodott a kazah televízióban. Első diplomáját újságíró szakon szerezte, majd dokumentumfilmesként végzett az Alma Ata-i egyetemen. Szergej Bodrovval 2001-ben került kapcsolatba, amikor a Nővérek forgatókönyvét írták. Három éve, fiával együtt, Rotterdamban él.

„Pár évvel ezelőtt Alma Atában, egy kávéházban odaült mellém az asztalhoz egy huszonéves férfi – eleveníti fel a forgatókönyv születésének történetét. – Én már éppen menni akartam, fel is álltam, amikor ő odajött, elkezdett beszélni hozzám, és visszaültem. Egy csésze tea, pár szendvics és egy üveg vodka volt a tálcáján. Megkérdezte, iszom-e vele. Nem ittam. Kimerültséget és kétségbeesést láttam a szemében. Éreztem, hogy maradnom kell. Elárulta, hogy sokáig bokszoló volt. Hogy tiltott mérkőzéseken játszott. Én akkor még semmit sem tudtam az efféle veszélyes játékokról. Érdeklődve hallgattam őt. Kazahsztán déli részéről jött, ahol kemény fiúk élnek. Munkáért messze kellett mennie. Pénzért még messzebb. Anyját és húgait otthagyta vidéken, ő meg feljött a nagyvárosba, hogy majd onnan támogatja őket. ĺgy kötött ki ezeken a veszedelmes meccseken. S miközben mesélt, végig bűntudat bujkált a szemében. Nem tudom, azóta hogy alakult a sorsa, egyvalamiben azonban biztos vagyok: ha él még, ő már akkor sem megy haza soha.”

Ennyi a történet, amely elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Guka Omarova „továbbírja”. 2002 szeptemberében, amikor a velencei filmfesztiválon találkozott Szergej Bodrovval, még nem sok volt papíron belőle. De pár hónappal később már az egészet elé tette.

„Szergejjel aztán megváltoztattunk egy-két jelenetet. Csiszoltunk a jellemeken. Gondban akkor voltunk, amikor főszereplőt kellett találni a történethez. Június volt, Kazahsztánban tombolt a nyár. A gyerekek szünidejüket töltötték. Az iskolák üresek voltak. Úgy döntöttünk, körülnézünk néhány árvaházban. És mindjárt az elsőben, rögtön az első srác, aki megjelent a válogatáson, ő volt. Olzasz Nuszuppajev. Ekkora szerencse ritkán éri az embert. Ránéztem, és azonnal megláttam benne Sizát. Mint kiderült: egy 1937-ben félreállított, neves kazah író dédunokája, aki édesanyja halála után, hétéves korában került árvaházba. Különös kettősséget fedeztem fel benne. Félénksége és zárkózottsága ellenére remek humorérzékkel kommentálta a körülötte zajló eseményeket. Mindent megcsinált, amit kértem tőle, nagyszerűen játszott, de az a bizonyos három lépés távolság a forgatás utolsó napjáig megmaradt köztünk. Ám ahogy befejeztük a munkát, onnantól fogva a legféltettebb titkaiba is beavatott.”

Bár a film fesztiválról fesztiválra utazik a világban, Kazahsztánban még mindig nem vetítették. Pedig Guka Omarova is már csak erre vár. Az Alma Ata-i bemutatóra. Közben következő filmje forgatókönyvén dolgozik. Rotterdamban írja a történetet. Egy férfiról szól, aki három évet tölt menekülttáborban. Koprodukciós alkotás lesz ez is. Kazahsztánnak nincs pénze kazah filmre.