Arról ír, amit maga is megélt

Tót Borbála méltósággal viseli a sors kegyetlen csapását, lelki kálváriája során csak a hitébe kapaszkodhat, egyedül a remény marad számára. A remény tarka szárnyú pillangója, amely tovább viszi útján.

Szécsi Katalin 1954-ben jött át Temesvárról Magyarországra, s ahogy meséli: egyik kollégiumból vetődött a másikba. Tizennyolc éves korában malom- és sütőipari technikus lett, a későbbiekben, kétéves átképzéssel mindenes vendéglátó, de még forgalmi szolgálattevőként is dolgozott, vagyis piros sapkával a fején vonatokat indított. Bizonyos értelemben most is ezt teszi: boldogságvonatokat indít a történeteivel. Szécsi Katalin – ez most már végérvényesen bebizonyosodott – a szavak mestere. Hősei hétköznapi hősök, erős lelkű emberek, akik bár különböző sínpárokról indulnak, az élet váratlan állomásain mégis találkoznak. S mielőtt tovább mennének, megnyílnak. Egymásnak, nekünk, sőt még önmaguknak is, hogy szembesüljenek legrejtettebb énjükkel. Szécsi Katalin pedig kihangosítja, s így adja tovább belső monológjaikat.

„Kicsit pihentem a nyugdíjamban, majd elkezdtem írni – mondja. – Az egész lényem benne van ebben a könyvben is, hiszen én csak azzal a történettel tudok azonosulni, amelyhez erős közöm van, vagy amin én is keresztülmentem. Most például, amikor a Tarka szárnyú pillangót írtam, azt hittem, én bújtam bele Tót Bori bőrébe. Utóbb azonban kiderült, ő bújt belém, hiszen miközben írtam a regényt, elkezdtem a privát életemben is olyan hangnemben vagy stílusban beszélni, mint ő. A történet szereplőivel – szerencsémre vagy szerencsétlenségemre – az életem hozott össze. Úgy gondoltam, aki velem jót tett, az megérdemli, hogy valamilyen módon megőrizzem az emlékét a papíron, aki pedig kiszúrt velem, azokkal én is kiszúrtam – a tollammal. Így elmúltak az indulataim, és már békében élem az életem. Az olvasó pedig találgathat, ki kicsoda a könyvben.”

Kirobbanó szenvedélyek, gyors hangulatváltások, humoros és drámai helyzetek teszik élvezetessé a könyvet, nyelvi fordulatok, plasztikusan ábrázolt jelenetek, izgalmas képek.
Lázár Kati Kossuth-díjas színművész, aki a könyv bemutatóján nagy élvezettel olvasott fel a regényből, pillanatok alatt emberére lelt Szécsi Katalinban.

„Én magam is meglepődtem, mennyire egyformák vagyunk. Ha beszélünk, ugyanúgy kiabálunk, pontosabban fogalmazva, ugyanolyan intenzívek vagyunk, és olyan nagy szeretethullám van mindkettőnkben, hogy egyből barátok lettünk. Szécsi Pált én is csodáltam. Gyönyörű férfi volt, izgalmas jelenség, szerelmét, Domján Editet pedig a királynőim egyikeként tartom számon. Katalin könyve a mélységes élettapasztalatok gazdag tárháza, amelyben hatalmas erőt érzek. Annyira magával ragadott a szöveg, hogy egyszerűen úgy éreztem: én magam élem meg mindazt, amit a könyvben Tót Bori. Mostanában sok mindent olvasok és rengeteget. Meg van rakva az éjjeliszekrényem. Van ott krimi és Konrád György, de Salamon Pál is. Felváltva olvasom őket. És ebbe jött be Szécsi Katalin, és azt tudom mondani: az érzelmeimet, a női lelkemet, a boldogságomat, az inkarnációs fájdalmaimat most mind ő hozta ki. Azoknak pedig, akikhez eljut ez a cikk, azt üzenem: nem szabad elszigetelten élni, nyitni kell, együtt lenni, különösen nekünk, nőknek, hiszen az életet egyébként is nekünk kell tovább vinni.”

Erre rímelnek azok a szavak is, amelyekkel Borzák Tibor, a kötet szerkesztője és a BT-Prtess Kiadó vezetője a regényt ajánlja:
„Ha ennek a könyvnek lehetséges valamifajta tanulsága, az bizonyosan az, hogy egészségesnek lenni önmagában is elég lehet a boldogsághoz, és mindazok, akiknek nem ez jut osztályrészül, nem szánalomra tartanak igényt, csupán arra az emberi együttérzésre, ami méltán megilleti őket.”
A teljes cikk nyomtatott kiadásunkban olvasható.