Arc és lélek finom összjátéka

Inkább a mozdulatok, a forma, a tánc intenzitása beszél mindarról, ami a koreográfia sajátja, a gondolat magva. George Balanchine és Jiří Kylián eleganciája, visszafogottsága rokonítható Limón stílusával, bár kétségtelen: mindhárman külön utat tesznek meg a közös cél felé.

José Limón hétéves korában, 1915-ben került Mexikóból az Egyesült Államokba, ott lett aztán a 20. század amerikai modern táncának egyik legnagyobb hatású alkotója. Húszévesen festészeti tanulmányokat kezd, de nem sokkal később már táncosként debütál New Yorkban, és Broadway-musicalekben lép fel. Koreográfiai tevékenységét 1931-ben, kisebb lélegzetű alkotásokkal nyitja, majd klasszikus balettet tanul, és 1947-ben Limon José American Dance Company néven együttest alapít, amely New York-i bemutatkozása óta a modern táncegyüttesek élvonalába tartozik. Bár Limón, akit delejes erejű táncosként és újító szellemű alkotóként jegyzett a világ, 1972-ben elhunyt, együttese azóta is erős küldetéstudattal viszi tovább finomra csiszolt technikáját, re?mekműveivel pedig mély erkölcsiségét, társadalmi felelősségtudatát adja tovább. Limón vallás- és társadalomképe, szociális érzékenysége ugyanis minden mű?vében megjelenik, nem véletlen tehát, hogy ötvenéves fejjel Kodály Zoltán Missa Brevise című zeneműve is megihlette, hogy az 56-os forradalom apropóján Kelet-Európa szabadságvágya előtt tisztelegjen.

Carla Maxwell, a Limón Dance Company mai művészeti vezetője gazdag programot állított össze a Budapesti Tavaszi Fesztivál meghívására három estén fellépő együttes repertoárjáról. Én a harmadik est műsorát láthattam a Művészetek Palotájában, ahol a több mint hatvan éve alapított együttes nem akart többet, mint megmutatni azt az erőt, azt a szenvedélyt, azt a mélyről fakadó szépséget, amely elengedhetetlen együtthatója a mozgás esztétikumának, a tánc lenyűgöző varázsának. A Doris Humphry (Limón mestere) tiszteletére komponált Koreográfiai áldozat nem egész egy órás, a teljes művet azonban ritkán mutatja meg az együttes, inkább csak egy harmincperces részt (szvitet) kínál belőle a közönségnek. Ami – minden pozitívumát elismerve – elégnek is bizonyul. A tiszta formák, a mértani pontossággal létrehozott alakzatok, a tetszetős mozdulatsorok ugyanis a tizedik perc után szép lassan kifognak a türelmünkön, hiszen ha az arcok, a táncosok arca „üres”, ha nem közvetít belső történéseket, mert az egész darab csak magát a táncot, a táncból eredő örömöt élteti, akkor az egy idő után kevés lesz. A szimpla érzelmi mögöttes nem elég ahhoz, hogy a végsőkig lekösse figyelmünket. Ami a szemnek elég, az a szellemnek, a léleknek sokszor kevés. Hiába Bach csodálatos zenéje, egy fényesre csiszolt mozdulat, egy tiszta forma sem elég akkor, ha maga a gesztus steril, érzelemmentes.

A mór pavane-ja az Othello-téma esszenciális kivonata lehetne, Shakespeare drámája azonban csupán kiindulópontként szolgált Limónnak a darab létrehozásához. Négy figura jelenik meg csupán a színpadon: a pórul járt mór, az ártatlanul hamisnak mondott asszony, az áruló barát és annak mindenre kapható felesége. Izgalmas négyszög-történet. De az sem téved, aki a „felállás” alapján a hoffmansthali Jedermann (Akárki) tragédiájából ismert négy karakterre gondol. A történések nincsenek konkrét időhöz vagy térhez kötve, bár a kosztümök (Pauline Lawrence reneszánsz kori festményeket idéző ruhái) mégis inkább a régmúltra utalnak, semmint a mára. A pusztító vágy és a cselszövés kaján öröme járja át az előttünk lezajló drámát, a harag és a féltékenység teljes színskálája jelenik meg a színen. A hiszékeny mór lassú, méltóságteli táncában előbb a hűtlenség gyanúja lobban lángra, a feleségébe vetett bizalom teljes elvesztésének egyre mardosóbb fájdalma, és csak jóval később figyel fel barátja orvul kitervelt „játékának” mélységes csapdájára. Fehér Othellónak félvér a felesége, félvér Jágónak fehér a párja. Sokkal érdekesebbek viszont azok a momentumok, amikor a „jó barát” úgy súg, úgy sziszegi „féltett titkát” a mór fülébe, hogy közben ajkai érzéki lázát érezteti vele. A Henry Purcell zenéje nyomán született mű így kap különös fényt, páratlan izzást, másféle előjelű szenvedélyt. Jonathan Fredrickson a cselszövő szerepében színészként is brillírozik – táncosként pedig a szemünk előtt növi ki magát az együttes vezéregyéniségévé.

A halál felett is diadalmaskodó emberi szellem hősi erejét az est harmadik darabja, a Psalm (Zsoltár) idézte meg Jon Magnussen zenéjére. A világ minden bánatát, szomorúságát felfogó, hordozó Igaz Embereket látjuk a színen, azokat a kiválasztottakat, akik a legfájóbb szenvedéstől hivatottak megmenteni a világot. Akik nélkül minden lélek halálos méreggel telne meg, és elpusztulna az emberiség. Furcsa mód itt sem az arcokból kell olvasnunk, hanem magából a táncból. A mozdulatok erejéből, mesterien megkomponált formanyelvéből. És ebben rejlik Limón titka, ma is érvényes mozdulattárának pompázatos fénye. Az emberi szellemet ülteti át a táncba.