„Aranyhangú” emberünk

Nyári verőfény, tópart, a fülemen walkman. „Mit hallgatsz?” – hangzott mellettem a kérdés. Átadtam a fülhallgatót. „Leonard Cohen? Hogyan lehet ilyen hőségben Cohent hallgatni? Őt esős, őszi estéken kell elővenni.” Hát nem! Szerintem Leonard Cohent bármikor lehet hallgatni: télen, nyáron, ősszel, tavasszal. Éveken, évtizedeken keresztül. És nem lehet megunni. (Azt hiszem, ebben minden Cohen-rajongó igazat ad nekem.) Úgy énekel azon a – cigarettától, alkoholtól, miegyébtől – egyre mélyebbé és rekedtebbé váló hangján, hogy egyszerűen képtelenség szabadulni a hatása alól. Olyan bensőségesen szólnak ezek a keserédes dalok, hogy az ember hajlamos abban a hitben ringatni magát: ez csak neki szól, Leonard Cohen egyes-egyedül neki énekel. És ahogyan szólnak a dalok egymás után, valami ott legbelül megmoccan az emberben. Persze az is lehet, hogy ez csupán a dalok „visszhangja”. Azok az érzések „tükröződnek vissza”, amelyekből ezek az andalító, szomorkás szerzemények születtek.

Leonard Cohen leginkább trubadúrnak titulálja magát. És mennyire igaza van! Hát ki az a nő, aki ellen tudna állni egy olyan vallomásnak, mint az I’m your Man?! Szóról szóra azt búgja, amit hallani akarunk. Hogyne lenne akkor a mi emberünk?! Persze modern kori trubadúr ő: nem a boldog, idilli szerelem megéneklője. Nála az idillikus, boldog hangulatba mindig vegyül valami szomorúság is. Pontosan tudja: minden boldogság magában rejti a későbbi boldogtalanságot, minden remény a lemondást, kiúttalanságot. ĺgy van kódolva. Szláv bánat, zsidó tragikum. (Lengyel-orosz zsidó szülők fiaként született Montrealban.) Nem hiteget bennünket, hogy minden szép és jó lesz. Nem ad tanácsot. Csak mesél: az örömeiről, a csalódásairól, a gyarlóságairól, az aggodalmairól, a tapasztalatairól. Arról, hogyan látja magát és a világot. Mint egy közeli barát, aki tudja, hogy ránk bízhatja a titkait.

Cohent angoltudás nélkül is lehet élvezni. Ám akik értik, azok még többet kapnak tőle. Hazájában, Kanadában már elismert költő volt, amikor – harmincon túl – énekelni kezdett. Saját bevallása szerint azért, mert rájött, hogy a zenéléssel több pénzt lehet keresni, mint a költészettel. Nem vonom kétségbe, hogy ilyesmit mondott, de ez, úgy gondolom, csupán amolyan önmítosz-rombolás. A XX. század második felének egyik legnagyobb hatású művésze bizonyára nem szívesen beszél elhivatottságról, küldetésről. Költőként is, énekesként is a „kis szavak” nagy hatású mestere. Az is rokonszenvessé teszi, ahogyan saját magát is képes kívülről szemlélni. A Tower of Song című dalában nem kis iróniával arról énekel, hogy nem volt más választása, hiszen „arany hangot” kapott ajándékba a születésekor. Cohen abban sem hisz, hogy a művészet megváltoztathatja a világot. Sőt, az is lehet, hogy még ennél is lehangolóbb gondolatai támadtak a saját művészetével kapcsolatban, amikor a 90-es évek elején jó pár évre bevonult egy zen-buddhista kolostorba. Szerencsére aztán visszatért, és új dalokat hozott magával.

A kedvenc játék című önéletrajzi ihletésű regényében (tavaly magyarul is megjelent) a főhős arról mesél, hogyan kezdett el gitározni. Bevallja, úgy érzi: a gitár énje nemesebbik részét hozza elő belőle. Nemcsak érzés ez. Bizonyíték van rá bőven: Susanna, So Long, Marianna, Everybody Knows, Take This Waltz – még sorolhatnám egy ideig a Cohen-mesterműveket. Amelyek, való igaz, nem változtatják meg a világot, de néhány pillanatra szebbé tudják tenni. Köszönet érte, Mr. Leonard Cohen!