Antikvitás és élő archaizmusok

A költészet napi vendégek: (jobbról) Csehy Zoltán, Elek Tibor, Grecsó KrisztiánPeter Procházka felvétele1964 óta, József Attila születésnapjához kötve, mi magyarok minden évben egynapos ünnepet szentelünk nemzeti költészetünknek, de nálunk nincsenek lobogók, nincsen sütemény a vers ünnepén, nem szavalunk édességevés közben, mi több, lassan már a vers is elmarad ezen a fennkölt ünnepen. 64-ben április tizenegyedikét azzal a nemes szándékkal nyilvánították a költészet napjává, hogy a poézis felzárkózzon a próza mellé: abban az időben ugyanis túlnyomórészt prózaolvasó nemzet volt a magyar. A líra tavaszi ünneplésének elindításával az volt az akarat, hogy költészetet is olvasson a magyar ember. Mint ahogy a pozsonyi találkozón elhangzott, az is nagy öröm, ha egyáltalán irodalmat, prózát olvas a mai nemzedék. Hiszen ahogy szó volt róla: egy jó magyarországi gimnáziumban a diákok egyetlen irodalmi lap nevét tudták csak megemlíteni, jobb esetben két ilyen jellegű kiadványt ismernek, ám olvasni egyet se olvasnak.

Az est természetesen nem elsősorban a költészet általános helyzetéről szólt, hanem költő-irodalmár vendégeiről, Grecsó Krisztiánról és Csehy Zoltánról, akiket Elek Tibor irodalomkritikus, a Bárka folyóirat főszerkesztője kérdezett, nem csak líráról, hiszen ahogy bemutatta beszélgetőtársait, mindketten költőként indultak, ám mindketten elkanyarodtak tőle.

Csehy Zoltán vitatja, hogy a költő és a műfordító elválasztható egymástól. Mivelhogy ő maga azt az állapotot akarja megfogni, azt a lelkiállapotot megírni, amelyben az alkotó ember nem érzékeli, hogy fordít-e vagy maga írja a szöveget, vagyis amelyben nem választható el a két szerep. Az alkotófolyamat eredményeként ilyeténképpen érhető el, hogy az antik szöveg a kortárs magyar irodalom beszédmódját tudja felvenni. Fordításaival – vagyis ahogy Elek Tibor mondta, posztmodern költőként a hagyomány újraírásával – Csehy Zoltán feltáró feladatot (is) követ. A Magyar Intézet költészet napi közönsége ugyanis megtudhatta tőle, hogy az antik irodalom korábbi magyar fordításaiban az obszcén részeket kihagyták. Erősítve ezzel is az antikvitásról kialakult sztereotip képet, amelynek követésével egyfajta erkölcsi tanítást várunk el az antikvitástól. Holott az antikvitás a mindenfelé nyitott párbeszéd ezer arca, s Csehy Zoltán úgy ítéli meg, ezt a hagyományt kell feltámasztani és beemelni a mai világunkba, hogy minél több módon legyünk párbeszédképesek a hagyománnyal. Mert így tudunk szembesülni olyan dolgokkal, amelyeket elhallgat a kései irodalom.

Grecsó Krisztiánnak valahogy nincs szerencséje az irodalmi fikció és a valóság találkoztatásával. Ezt nemcsak a botrányt kavart Pletykaanyu című novelláskötete kapcsán mondhatja el, hanem azzal a prózájával összefüggésben is, amelyben Linzben egyetemista öccséről a valóságot képzeletbe ferdítve megírta, hogy „az öcsém sírt, amikor Linzbe költözött”, azzal ellentétben, hogy az öccse valójában nem hullatott könnyeket, amikor Linzbe költözött. Élve a gyanúval, hogy az irodalmi fikcióként eladott hazugságával a lódító íróembert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, Grecsó Krisztián írását a Linztől legtávolabb megjelenő magyar irodalmi folyóiratba, a Székelyföldbe adta le megjelentetésre. Ám mily kicsi a világ, a Székelyföldnek linzi olvasója is van, aki e-mailben érdeklődött a szerző öcscsétől, vallja be, miért sírt, amikor Linzbe költözött.

Nagyobb vihart kavart a Pletykaanyu című kötet, amely még az egyik kereskedelmi tévé műsorában is szerepelt – ahogy a költészetnapi esten elhangzott, nem esztétikai okok miatt, mert irodalmi alkotások esztétikai okok miatt a kereskedelmi tévék képernyőjén nem szoktak megjelenni, hanem a könyv körül kialakult botrány miatt: vagyis hogy utánajárjanak az országszerte tárgyalt kételynek, valóban nagy-e Cinci néni feneke. A fikcióba ültetett szegvári valósággal nem tudtak mit kezdeni az érintettek, vagyis azok, akik magukra ismertek a könyvben, de nem tetszett nekik a kép, mert úgy gondolták, az a kép nem olyan, amilyenek ők. Mert ugye, ahogy Grecsó Krisztián a beszélgetés folyamán nagyon élvezetesen elmondta, az utóbbi évek irodalma tévútra vitte, idealizálta a falusi életképet, holott a Móricznál és Mikszáthnál is megtalálható mechanizmusok, archaizmusok ugyanúgy működnek a mobiltelefonok korában is. Csakhogy a faluközösségekbe tévedő idegenek ezt nem ismerhetik meg, a „bennszülött” falusiak a „gyüttmenteknek” nem mutatják meg igazi önmagukat. Az etnográfusoknak, nyelvjárásgyűjtőknek mindig azt nyújtják, amit elvárnak tőlük: ezért ők valós képet nem kaphatnak a falusi zárt közösségről. Grecsó Krisztián viszont a Pletykaanyu novelláiban fikcióba ültetve mégiscsak a valós képet jelenítette meg az ottani valóságról. Avatott módon tehette, hiszen ahogy mondta, „ismertem, hogyan pletykálják ki magukat faluhelyen az ottaniak”. Ahogy mondja: „bennszülöttből lettem etnográfus, áruló”. Ezt szúrt szemet, egyesek ezt kifogásolták. A kút azonban nem apad ki, hiszen ahogy a Magyar Intézet sikeres fiatal íróvendége elmondta, a kis falusi közösségekből rengeteg merítenivaló van még. Várható a folytatás arról, mivel jár az, ha valaki kikerül egy ilyen közösségből. Kíváncsiak vagyunk rá Pozsonyban is – és nem csak a költészet napján.