Aludj el szépen, kis Balázs, és vidd magaddal Mónikát!

Te meg, József Attila, bocsáss meg, hogy a címben idézni mertem egyik nagyszerű versedből! Hisz a legújabb televíziós show „kis Balázsa” nem is annyira kicsi, mint amennyire szőke. És eszében sincs a vers szerint „tűzoltónak, katonának” vagy pláne „vadakat terelő juhásznak” állni. Egy médiasztárnak mégis csak sokkal könnyebb. Elég, ha bedobja a napi témát, teszem azt „Bocsi, de nem ütöd meg a mércét!”, vagy „Te csak abból értesz, ha megütnek”, és már csak az önjelölt vagy megfizetett szereplőket kell szembesítenie. Akik vagy megütik a mércét (esetleg egymást) vagy sem. Elshow-zódott a képernyő, de nagyon. A magyar kereskedelmi adók délutáni kínálatában az említett szembesítőshow után kibeszélőshow van Mónikával, miközben a másik csatornán közéletinek titulált talk-show Jakupcsekkel, majd jogi show Katalin bírónővel. Kár tagadni, a szlovákiai magyar televíziózók többsége is a magyarországi kereskedelmi adókat nézi. Reggeltől kora délutánig a sorozatokat, azután a show-kat, kifulladásig. Ami nem is volna baj, hiszen van aki forrón, van, aki show-san szereti... Már a show-k – egy betű megváltoztatásával – névrokona, George Bernard Shaw leírta, hogy „Ne tedd azt másnak, amit magadnak kívánsz: lehet, hogy egészen más az ízlése!” Igen ám, de mit tegyen az ember, amikor tévézne is, mert egyszer-egyszer akad délután is néhány szabad órája, meg nem is, mert a gyereke már bekapcsolta a készüléket, és őrült izgalommal lesi, vajon Katalin bírónő elhiszi-e a diáklánynak, hogy tanára hónapokon át rendszeresen megerőszakolta. Vagy Mónikával együtt tippelget, hogy valóban soha többé nem fekszik-e le az egyik szereplő a másikkal. Délutáni műsoridőben ez nem ízlés, hanem ízléstelenség kérdése. Minimum. Hogy miért néz a gyerek délután televíziót? Csak. Mert éjszaka például alszik. Vagy elromlott a videó. Vagy megtanulta a leckét, és kiolvasta az összes Harry Potter-könyvet. Hogy akkor miért nem néz valami mást? Mit? Ha végigböngészik az összes többi magyar nyelvű tévécsatorna délutáni kínálatát, önök is rájönnek, hogy azt – a sorozatok és a sportműsorok mellett – ilyen-olyan, gyerekeknek holtunalmas krónikák és régiós magazinok alkotják. Hát nem izgalmasabb, amikor Jakupcsek Gabriella arról faggatja a vendégeit, hogy szerintük tilos-e félrelépni vagy sem?!

Jómagam eleinte bele-belenéztem egy-egy show-ba, és elcsodálkoztam, milyen nagy is az Isten állatkertje. Mert eladdig el sem tudtam képzelni, hogy teljesen normálisnak tűnő emberek spontán egymás torkának ugorjanak a kamerák előtt. Azután egy alkalommal a közelünkben lakó, Budapesten egyetemre járó srác eldicsekedte, hogy majdnem tízezer forintot kapott, mert az egyik show-ban eljátszotta az apa nélkül felnőtt, részeges anyja által utcára lökött fiú szerepét. És az egyébként rendezett családban élő show-szórónak mindeközben a szeme se rebbent. Büszke volt magára. Komolyan. Persze, nyilván nem mindegyik szereplő álszereplő.

De akkor is disznóság, hogy a műsorkészítők ennyire gátlástalanul és nyíltan átverik a kedves nézőt. Mondhatnánk: de mi szeretjük, ha átvernek bennünket! Az a szomorú, hogy a show-k nézettségi mutatóit tekintve ez így is van. Köztudott, hogy a televízió erőteljesen befolyásolja az emberek gondolkodását, világlátását, beszédkultúráját és a többi. De az autóbuszon, a munkahelyen, az orvosi váróban már régóta nem a Dallas vagy a Vad angyal a beszédtéma, hanem a Balázsok, Mónikák és fajtársaik műsorában látott torz vagy sarkított élethelyzetek. A show-kat nézve hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az emberek és a világ valóban olyan, amilyennek mutatják.

És ha nem vigyázunk, ha nem váltunk időben csatornát, előbb-utóbb olyanná is lehet.