Aki már odaát mesél

Nagyszüleimnek megadatott, hogy jó egészségben együtt ünnepeljék meg gyémántlakodalmukat. Nem volt unalmas életük. Túléltek egy világháborút („...négy bomba hullott csak a mi udvarunkba, isteni szerencse, hogy egy sem robbant...”), átvészelték a deportálást („...olyan hidegben vittek, hogy odafagyott a dunna a marhavagon oldalához...”), megszenvedték az erőszakos szövetkezetesítést („...muszáj volt belépnünk, különben nem tudott volna Irénke elhelyezkedni. Kellet a káderlapjára...”).

Nagyapám 85 évet élt. Öt éve otthon halt meg a hálószobában, felesége mellett fekve a hitvesi ágyban. Mindkét lánya ott ült mellette, könnyeiket nyelve mondták rendületlenül a Haldokló imáját, amint észrevették, hogy kezd kihagyni a légzése...

Nagyszüleim vasárnaponként mindig nálunk ebédeltek. Emlékszem, apa minden egyes ebédnél a háborúról, a nagy orosz hóról és a szüntelen menetelésről mesélt. Meg arról, hogy a fronton csak fagyos húst ettek, s bizony, kutyavilág volt az. Eleinte mi, az unokák, csak egybevihogtunk, hogy megint a régi lemez... Később félbeszakítottuk szegény öreget, s folytattuk az ezerszer hallott történetet helyette. Aztán rezignáltunk, mert jól tudtuk, úgyis minden ebédnél elölről kezdődik a műsor. Tálalásnál a ruszkik, a húslevesnél Szibéria, második fogásnál a fogság.

Elszorul a szívem, amikor ezekre a régi vasárnapokra gondolok. Már öt éve nem mesél a frontról. Bár, ki tudja... Lehet, hogy most minden angyal fent az égben ott ül körülötte, és türelmesen hallgatja történeteit.

Úgy, ahogy tőlünk is érdemelte volna...