Aki legyőzte Beyoncét

JUHÁSZ KATALIN

A negyvennégy éves kaliforniai Bek David Campbell, azaz Beck az amerikai rocktörténet egyik legszimpatikusabb jelensége. 1993-ban robbant be az alternatív szcénára a Loser című számmal, melyet egyetlen stílusfiókba sem lehetett begyömöszölni, és pont ezért lett sláger az egyetemi rádiókban, majd pedig a fél világon.

Igazi lo-fi bütykölőként Beck az összes hangszert maga játszotta fel, és a hozzá közel álló stílusok elemeit (a folkot, a hiphopot, a rockot, a funkot) bátran használta. A következő évben a Mellow Gold című kísérletező sufnituning-albuma már a nemzetközi slágerlistákra is felkerült. Ezen egy saját zenei világot hozott létre, amelyben nagy élvezettel mozgott. Sosem törődött a népszerűséggel, nem kötött zenei kompromisszumokat, és teljesen újraértelmezte az „amerikai gitáros dalszerző-előadó” fogalmát.

Zenéje az évek során szépen, fokozatosan letisztult, kezdtek eltűnni belőle a barkács-elemek, jöttek a hagyományosabb, ha úgy tetszik, „felnőttesebb” hangszerelések, és az egész Beck-univerzum emészthetőbb lett, már-már a mainstreamhez közelített.

Eddig tizenkét albumot jelentetett meg hat különböző kiadónál – ha valahol bele akartak szólni a dolgaiba, azonnal odébbállt. Összesen 16 alkalommal jelölték Grammy-díjra, és ötször ítélték neki a szobrocskát. Legutóbb 16 évvel ezelőtt, az Odelay című lemezért, A legjobb alternatív produkció kategóriában. Halkan jegyzem csak meg, hogy az az anyag Az év albuma díjat is nyugodtan megkaphatta volna, ahogy például a 2002-es Sea Changes is, amelyet sokan pályafutása eddigi csúcspontjának tartanak.

A kétszeres Grammy-díjas Morning Phase dalai nem elsőre ragadnak meg az ember fülében, hanem többszöri meghallgatás után kúsznak be a bőre alá. Intelligens, nívós, legtöbbször középtempós rockzenéről van szó, olyanról, amilyet mondjuk Neil Young írna, ha most lenne negyvennégy éves. A dalok egyenként is megállják a helyüket, nem érdemes azonban kiragadni őket a kontextusból, mivel ez az album fokozatosan építkezik, és kerek egésszé áll össze. Végig az akusztikus gitár dominál rajta, leheletnyi elektronikával és vokállal megsegítve. A legjobb értelemben vett „utazós” zene, amitől autóvezetés közben új értelmet kap a táj. Buszon ülve már többször kipróbáltam, és remekül működik. Nyugodtan játszhatnák a rádiók nálunk is, mondjuk a beszélgetős műsorok szüneteiben. Ezek után talán fogják is....