Aki hitt a humanista társadalomban

A napokban ünnepelte hetvenötödik születésnapját az az író, aki együttindult sorstársaival egyetemben évtizedek óta hallgat. Vannak köztük, mint Kamondy László, Szabó István (a televízió a napokban ismételte meg az Isten teremtményei című elbeszéléséből készült Gaál István-filmet), Galgóczi Erzsébet, akik fiatalon, írói pályájuk csúcsán hagytak itt bennünket, van, aki politikus lett, mint Csurka István, s olyanok, mint Somogyi Tóth Sándor, Fejes Endre, Sánta Ferenc, akik évtizedek óta hallgatnak.

Ők az ún. emberavatás nemzedéke, akik végigélték a második világháború borzalmait, s a negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében jelentkeztek, hogy megvalósítsák az őszinteség forradalmát. Ez a forradalom, ahogy 1956 forradalma is, elbukott. Amíg az utóbbit orosz tankok tiporták el, az előbbit az emberi gőg, közöny, a lelkiismeret kiveszése. Ez a nemzedék még 1956 után is hitt a humanista eszmékben, de a kiábrándulás előbb vagy utóbb bekövetkezett mindegyiküknél. Nem lehet véletlen, hogy az ötvenes-hatvanas évek legjelentősebb írói többnyire a hetvenes évekre önmagukba zárkóztak, de akik írtak is, mint Galgóczi Erzsébet, már nem egy optimista világképet mutatnak fel, hanem egy romlott, pusztulásra ítélt világot, hisz ebből a társadalomból teljesen kiveszett a mások iránti alázat és tisztelet. A humanista értékrend teljes csődjét mutatja a Halálnak halála című Sánta-novella, amelynek már nincs meghatározott ideje, történhetne bárhol, bármikor, amikor az ember úgy elaljasul, hogy önként kéjjel öl, s nem(csak) parancsra. Két ember, akit a vesztőhelyre visznek egy úttalan szakadékon keresztül, megmenti az őket géppuskával kísérő őrt, aki belezuhan a szakadékba. Az út tovább folytatódik a halálba. „Az őr riadt, döbbent tekintettel meredt a két rabra. Az ajkai nyitva maradtak, tekintetét egyről a másikra kapkodta, arcán egyre ott ült a döbbenet és a különös, riadt csodálkozás, amely öszszekeveredett valami mély, szinte állati félelem kifejezésével.” A mai olvasónak (ha akad még ma olvasója) színtiszta utópia, vagy legyintve csak annyit mond: bolondok.

Sánta Ferenc 1927-ben Erdélyben született, s a debreceni református kollégiumban folytatta tanulmányait. Hamar megnősült, így bányászként, üzemi munkásként tartotta fenn magát, míg meg nem jelent a Sokan voltunk című novellája, amelyben azt meséli el, hogy a család hogyan szabadult meg feleslegessé váló nagyapjától. Az ötvenes években aktívan politizál, egyik vezetőségi tagja a Petőfi-körnek, amelynek jelentős szerepe volt az októberi forradalom kitörésében. A forradalom leverése után, amely azért mégiscsak a mélybe rántja az oly gyűlölt Rákosi rezsimet is, tovább is hirdeti egy humanista társadalom felkent voltát, amely mégsem jön el.

Több novellája is a fasiszta rezsim és annak magyar csicskásai mentalitását, erkölcsi hozzáállását vizsgálja, hiszen nem hisz abban, hogy a kisember nem felelős egy rendszer tetteiért. A Müller család halála, a Nácik az erőszak szorításában élő ember magatartását és lehetőségeit vizsgálja, s ebben az erőszakban maga az erőszaktévő is pusztulásra van ítélve. Ezt a kérdést feszegeti Az ötödik pecsét című regényében is, ahol kényszerhelyzetbe került hőseinek választaniuk kell becsület és élet között. Egy kiskocsmában kisemberek beszélgetnek az emberi méltóságról, amikor nyilas karhatalmisták törnek rájuk, s arra kényszerítik őket, hogy gyalázzanak meg egy halálra ítélt foglyot. Mindössze egy ember vállalja a gyalázatos tettet, s mint kiderül, azért, mert zsidó gyerekeket menteget a lakásán. Sánta szerint az ilyen választásokban mindig a lelkiismeretnek kell döntenie.

A regényből Fábri Zoltán 1975-ben nagy sikerű filmet rendezett (Latinovits Zoltán utolsó filmszerepe), de ez a közös együttműködés már korábbi, hisz 1964-ben megrendezi a Húsz óra című riportregényét, amely máig a téeszesítés leghitelesebb írói lenyomata.

A humánus történelmi magatartást vizsgálja Az áruló című vitaregénye is, amely a huszita háborúk korát idézi fel, s négy lehetséges emberi magatartást vet össze. Vajon kinek van igaza: a katonának, a papnak, a tudósnak vagy a parasztnak, aki csak elszenvedi a hatalom borzalmait. A vitaregényből színpadi változatot készít, amelyet több színház is nagy sikerrel játszott.

1972-ben jelent meg az Isten a szekéren című válogatott novellagyűjteménye, amelynek a végén így búcsúzik az akkor negyvenöt éves író az olvasóitól: „Egy nemzeti irodalom nagykorúságát a próza magasrendű művelése, minőségi és mennyiségi súlya jelzi. Nagyon fontos tudni ezt a magyar irodalom szeretőinek és művelőinek egyaránt. Ez a legjobb út, mely önismerethez egyfelől, s másképpen a világirodalomhoz vezet. Magam lehetőség és tehetségem mértéke szerint e dologban igyekeztem szolgálni minden írásommal. S mert alázatot éreztem, sem könynyűséget, sem öncélú játékot soha magamnak meg nem engedtem. Miként ügyeltem arra is, hogy ne szaporítsak kevésből érdemtelen sokat, de a sokból szigorú keveset csináljak inkább.”

Sánta Ferenc utolsó szavai ezek. Egy nemzedék utolsó jajkiáltása, amit azóta sem hallottunk meg. Holott aktuálisabb, mint bármikor ezelőtt.