Ágnes néni virágai

Az öregasszony hirtelen felriadt. Hallotta, hogy kint már erősen feltámadt a szél. A szomszédék kakasa szokás szerint teljes hangerővel kukorékolt. Hirdette az új hajnal, új nap közeledtét. Ágnes néni az elektromos órára pillantott, 4 óra múlt öt perccel. Sóhajtva a másik felére fordult, arra gondolt, hogy ma megint nem tud már újra elaludni. Hiába, az öregség már csak ilyen. A 83 év, az testvérek között is 83.

Elmélázott, szeretett ezekben a hajnali órákban gondolkodni, elmélkedni. Az ám, testvér! Milyen jó is volna, ha élne még egyetlen testvére, Eszter, de ő már több mint húsz éve halott. Még hatvanéves sem volt. Elvitte az a fránya gyógyíthatatlan betegség. Mindig olvassa, televízióban látja, mikre képes manapság az orvostudomány, csak ezekre a gyógyíthatatlan betegségekre nincsen még orvosság.

Milyen jó testvérek is voltak, egymást mindig segítették, sosem irigykedtek. És még ilyen rengeteg hosszú-hosszú év távlatából is milyen jó visszaemlékezni csodálatos gyermekkorukra. A szüleik szeretetben, egyetértésben gondoskodtak róluk, lehetőségükhöz képest jó nevelést biztosítottak számukra.

Édesanyjuk különösen szép aszszony volt, de így visszagondolva apja jókedvű, fiatal arcára, ő is nagyon csinos férfi volt. Hányszor vitte lányait fürödni a közeli folyóhoz! Úszni tanította őket. Sokszor voltak a falu végén csordogáló kis patak partján is. Apjuk a kristálytiszta vízből kézzel fogta a halakat. No ugyan, most hol lehetne ilyet csinálni? Annak idején a folyók, a patakok vizét sem szennyezte ez a sok méreg, mint manapság. De szép is volt a gyerekkor, a fiatalság!

Tizennyolc éves korában megérintette a szerelem. Férje családja korántsem volt olyan jómódú, mint az ő családjuk, de az ő jó szülei mégsem ellenezték ezt a házasságot. Az ő elsődleges szempontjuk kizárólag lányuk boldogsága volt. Nem volt rossz ember a férje, sokat dolgozott, hogy nekik, Ágnesnek és egyetlen fiuknak mindenük meglegyen. Az évek csendes boldogságban teltek, de aztán..., aztán történt valami. Mintha csak tegnap lett volna, pedig több mint harminc éve már. Akkor is épp ilyen szép volt az ősz, akárcsak az idén. Akkor is ez volt a kedvenc időszaka, a „vénasszonyok nyara” pedig akkor még korántsem volt idős.

A fia akkoriban nősült, a munkahelyén, a gyárban is sokat dolgozott, így nem vette észre, hogy férje megváltozott. Mikor pedig észrevette, akkor is a megszokás, az öregedés számlájára írta a hűvös viselkedést.

A szomszédban lakott egy özvegyasszony, nem is sokkal fiatalabb nála. Semmi különös nem volt rajta, talán csak a szép kékesfekete haja. Talán a férjének is ez tetszett meg, már sose derül ki...

Az ominózus eset, egy szép délutánon történt. A gyárban, ahol dolgozott az egyik gépsor meghibásodott, így hamarabb fejezték be a műszakot. Ahogy a házuk elé ért, valami szokatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Nem is tudja máig sem, miért, egyenesen a hálószobába lépett. A látvány sokkolta. Férje és a szomszédasszony... Egy világ omlott össze benne. A férje utána váltig bizonygatta, hogy nagyon rövid távú kapcsolat volt ez, pillanatnyi fellángolás...

Válni ő sem akart, az évek csendben-rendben elmúltak, de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Újra rápillantott az órára, csodálkozva látta, hogy hét felé jár, ideje lesz felkelni. Megmosakodott, felöltözött, megitta a teáját, majd kilépett a ház előtti kiskertbe. Ez a gyönyörű virágoskert volt mindig is a szíve csücske. Mikor még fiatalabb volt is, sokat dolgozott, bíbelődött a virágokkal. Az utcabeli fiatalasszonyok is sokszor megcsodálták tüneményes kiskertjét. Itt tavasztól őszig nyíltak az illatos virágok. Most éppen az őszirózsák idénye van. Mindig is ez volt a virágok közül a kedvence. Az őszirózsák színkavalkádja megint visszarepíti a gyermekkorába. Annak idején nagynénje kertjében is sokat gyönyörködött az őszirózsákban. Három nagy csokrot készített. Lassan elballagott a temetőbe. Nem volt messze. Az egyik csokrot drága szülei sírjára helyezte. Utána a férje sírjára tette a másodikat, s a harmadikat a Jézus-kereszthez szánta. Hirtelen gondolt egyet, elballagott a temető távolabbi sarkába. Megkereste a sírt. A harmadik csokrot a volt szomszédasszony sírjára tette.

Végignézett a temetőn az őszi napsütésben, s érezte, hogy mostanra mindkettőjüknek megbocsátott.