Adósa maradt a nemzetközi zsűri

Catherine Jacob, aki üres kézzel ment hazaZuzana Mináčová felvételeA zsűri „veszni hagyta” a negyvennégy éves rendezőnő alkotását, ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy másutt a világban nem kapja meg azt az elismerést, amely igenis megilleti. Már a cím is pattanásig feszíti a húrt. This girl is mine – Ez a lány az enyém, mondja az angol. A csehek többet elárulnak a címmel: Dcéra té druhé. A másik nő lánya. A magyar megnevezés egyelőre várat magára, a forgalmazók figyelmét azonban nem kerülheti el a film.

Nem egy jól ismert, vissza-viszszatérő történetet bont ki a forgatókönyvet is jegyző Virginie Wagon. Egy életerős, magára maradt aszszony rábukkan tizenkét éve elrabolt gyerekére. Hat hónapos volt a kislány, amikor Maud egyetlen percre felügyelet nélkül hagyta, míg fizetett a gyógyszertárban. Mire visszalépett a babakocsihoz, már üres volt. Attól a pillanattól fogva pokollá vált az élete. Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen szörnyűséget? Sehogy! – sugallja a film. Maud házassága felborult, férjével a válás mellett döntöttek, új társra azonban nem akadt a nő. Magányosan, a munkájába temetkezve éli az életét, a reményt azonban, hogy egyszer megleli elveszett gyerekét, a legnehezebb pillanataiban sem adja fel. Meg is akad a szeme egy napon a városi uszodában egy tizenkét éves kislányon, akinek a testén ugyanazt az árulkodó, apró sötét foltot látja, mint egykor a saját gyerekén. Nem tétovázik: azonnal megszólítja a kislányt. Elbeszélget vele, majd hazáig kíséri. Másnap újra megvárja, és tovább faggatja. A gyerek semmit sem sejt. Amikor Joanával, az anyjával is megismerkedik Maud, kisvártatva kipakol: elrabolt lányát fedezte fel Zitában, s szeretné látni a gyerek születési levelét. Joana ügyesen védekezik, de egy nap elszólja magát: „terhessége” idején még drogfüggő volt, a vajúdás és a szülés óráira nem is nagyon emlékezik, lánya életének első heteiről, hónapjairól ugyancsak homályos emlékei vannak. Maudnak több sem kell: nyomozásba kezd. Joana egyre inkább ködösít és védekezik, a bakfiskor küszöbén álló kislány tétován nézi, mi zajlik anyja és az életükbe váratlanul belépett idegen nő között, Maud mozgósítja egykori férjét, majd mai ügyvédjét is, s mint a dömper, megy előre. Ez a gyerek az ő gyereke, érzi, s kerüljön, amibe kerül, akkor is visszaszerzi.

Zita valóban az ő lánya. Ezúttal nem tévedett. Joana is színt vall: elmeséli, hogy került hozzá annak idején a hat hónapos csecsemő, hogy íratta a nevére, miképpen játszotta ki a hivatalt, ki volt az orvos, aki ebben a veszélyes játékban a társa volt.

Maud megérti Joanát, Joana nem taszítja el magától Maudot, de a gyerekről nem akar lemondani. Maud nem veti a szemére drogos múltját, hiszen lelki kínjai miatt ő maga is vétkezik: esténként, magányában csendesen iszogat. A kérdés már csak az: mi lesz a gyerekkel? Megtudhatja-e tizenkét évesen, hogy Joana nem az édesanyja, bár szívét-lelkét nekiadva neveli, s hogy az „idegen asszony” szülte, aki most boldogan vinné magával. Lélektani dráma a javából. Virginie Wagon mesterien vonja be a nézőt a történetbe, hol a sztori bűnügyi szálán dolgozik, hol erkölcsi kérdésekre keresi a választ. A film záró képsorában együtt ül a tengerparton a „nagy család”. Joana és friss szerelme, Zita és Maud. Szemmel láthatóan összetartoznak.

Maud szerepében Catherine Jacob a legjobb női alakítás díjának a várományosa volt. Tudott is róla, hiszen lépten-nyomon ezt hallotta, de az esetleges csalódást már otthon kellett megélnie. A díjkiosztás napján ugyanis már Párizsban volt. Beszélgetésünk során azonban nem egyszer jelét adta: alakításának erejét mindig a nézőkön szokta lemérni, nem pedig a zsűri döntésén. Egyébként sem az a bókokat szomjazó. Az elismerést, a dicséretet fanyar mosollyal és mértéktartással fogadja.

Maudot senki és semmi nem tudja megállítani a nyomozásban. Önt is hasonló energiák mozgatják az életben, vagy egészen más típus, s akkor a szerep is nehezebb feladat elé állította?

Szerintem teljesen mindegy, milyen típus vagyok, a szerepet meg kell oldani. Én nem veszítettem el a gyerekemet, tehát nincsenek ilyenfajta tapasztalataim. A színész egyébként is fikcióban játszik, nem dokumentumfilmben. Nekem azt kellett megmutatnom, milyen lelki traumákat él meg az ember hasonló helyzetben.

Mi segítette a figurával való azonosulásban?

Talán az, hogy Maud is öntörvényű, autoritatív személyiség, akárcsak én.

És kitartó, megállíthatatlan...

... egyre vigyáztunk a rendezővel. Hogy kellemetlen ne legyen. Hogy mindenre, amit tesz, lelki oka legyen. Maud az én szememben igazi akcióhős. Én nem szeretem az ábrándozó embereket, hozzám azok állnak igazán közel, akik a földön keresik, alakítják ki a maguk paradicsomát. Maudot is ez tette rokonszenvessé a szememben: nem nyugodott bele a helyzetébe, erős tudott maradni akkor is, amikor mások már összeroppantak volna. Addig kereste a gyerekét, amíg megtalálta. Engem mindig a szerep súlya érdekel, a történet mozgatórugója, Maud esetében pedig a gyerek volt a tét.

Hogyan fogadták egy ilyen drámai szerepben a francia nézők, akik eddig inkább csak vígjátékokban, vérbő komédiákban láthatták?

Huszonöt év alatt vagy nyolcvan filmben játszottam, és bizony rám csapták a skatulya fedelét. Hiába kapálóztam, nem tudtam kikerülni belőle. Aztán jött Virginie Wagon, és nagy erővel kirángatott. Ezzel a filmmel én most újjá is születtem egy kicsit. Szakmailag, remélem, új perspektívát nyitott előttem. A nézők mindenütt nagy érdeklődéssel fogadták, számomra pedig egyszerűen ajándék ez a szerep. Itt egy nyugtalan nő azzal a fixa ideával, hogy ha kell, a világot is kimozdítja a sarkából, csakhogy megtalálja elvesztett gyerekét. Nyugtalan lélek, akit sokszor a harag visz előre az útján, de végig igaza van – ettől volt izgalmas számomra a feladat.

Könnyített a dolgán, hogy nő rendezte a filmet?

Csak annyiban, hogy egy ilyen témában két nő gyorsabban jut közös nevezőre. Egy férfi rendező sokszor úgy gondolja, előbb tudatnia kell, hogy a munka során övé a vezető pozíció. Én meg az ilyen hozzáállást nehezen viselem.