Abszurdisztán polgára. Emlékezés Grendel Lajossal

A legelevenebb valóság, a legvalóságosabb jelenlét maga. Mert közel két hónappal ezelőtti halála ellenére is itt van, itt maradt köztünk, mindennapjaink élő részének, továbbra is együtt lélegzik az életünkkel, beleszól a vitáinkba, figyeli mozdulatainkat. S ahogyan igazodási pont tudott lenni az életünkben, azt gondolom, az maradhat az utána s utánunk érkezőkében is. Mert, erős hitem, művei szavatolják, hogy ne csak a mi kortársunk maradjon, hanem mindazoknak a kortársa legyen az időben, akik olvassák s olvasni fogják őt.

Ugyanis amiről írt s beszélt, félő, sokáig eleven valóság, sokáig időszerű gond lesz még errefelé.

S nemcsak erre, itt, Közép-Európában, nemcsak itt, mifelénk, a kisebbségi létben, nemcsak nálunk, Abszurdisztánban. Mert ha jobban szétnézünk magunk körül, azt láthatjuk, mintha a személyiség, az autonóm személyiség, amilyen ő is volt, egyre több helyen kezdene kisebbségbe szorulni, s kezdene eltárgyiasodó világunkban úgymond hiánycikké válni.

S mintha bizony Abszurdisztán is kezdene erősen terjeszkedni…

Idén lesz negyven éve, hogy Grendel Lajos írói débütje: első novelláskönyve, a Hűtlenek 1979-ben napvilágot látott. Magát a kötetet köztudottan hosszú, első megjelent írását nézve, majd tízéves készülődés – a felkészülés évtizede – előzte meg; a könyv megjelenésekor írónk már túl volt a harmincon is. Pályájának ez a szakasza ma már – ma még? – jobbára ismeretlen, csak mi tudjuk, akik vele indultunk s a közelében éltünk, hogy mennyi önmagával való vívódást és mennyi környezetével való csatát, mennyi dilemmát és csalódást, mennyi indulatot és szenvedélyt takar ez a tíz esztendő. Az 1968-as prágai tavasz lelkesültségét eltipró, távlatait eltörlő husáki konszolidáció kezdődő, majd egyre őrültebb haláltáncának, s a kisebbségi lét és a csehszlovákiai magyar irodalom önmagába zártságának és pusztító távlattalanságának évtizedében vagyunk. Csak mi tudjuk, akik vele együtt megélői, részesei és elszenvedői voltunk ennek a hiteket megtépázó, gerincpróbáló tíz évnek, majd a lélek következő évtizedbeli, egyre erősödő ellenállásának, illetve, mondjam így: autonómiaigénye újraéledésének, mekkora és milyen göröngyös út vezetett 1989-ig, miközben – nem kis mértékben Grendel Lajosnak, műveinek, írásainak, több fronton vívott közéleti, irodalmi és szerkesztői csatározásainak is köszönhetően – a csehszlovákiai magyar irodalom is erősen más lett, mint volt, mint lehetett annak előtte, vagy, mondjam így, végre kezdett irodalom lenni. De kitörni is elsőként – vagy legalábbis az elsők között – tudott abból a beszorítottságból, amit indulása s pályája első évtizedében a kisebbségi lét és irodalom jelentett, és követelt magának – s nekünk – nagyobb távlatokat, sőt, nemcsak követelte, maga is alakította, alakítani, befolyásolni tudta ezeket a távlatokat.

Hiszen már rögtön legelső kötetével, a Hűtlenekkel fel tudta hívni magára a szélesebb irodalmi közvélemény és kritika figyelmét, hogy a rögtön ezután következő második könyvétől, az 1981-es Éleslövészettől annak a nyelv- és szemléletváltó folyamatnak a részeseként és élvonalbeli képviselőjeként kezdjék emlegetni, amely az 1970–1980-as évek fordulóján a kortárs magyar epika egyik máig legnagyobb és eleven hatású értékszemléleti és prózapoétikai fordulatát hozta magával. S ettől kezdve már kitartó lendülettel követték egymást széles kritikai visszhang övezte könyvei, s kezdtek sorjázni különböző elismerései is. Vagyis az életmű alakulása-gyarapodása-kiszélesedése mellett Grendel – fényesre sikeredett pályanyitása után –, és sok megrekedt pályától eltérően mindvégig eleget tudott tenni a vele szembeni kritikai elvárásoknak. Legfőképpen azonban azzal, hogy egy olyan, részleteiben is magas színvonalú és eleven, rétegzettsége ellenére is egységes és nagy hatásfokú életművet tudott létrehozni, mely méltán válhatott a 20–21. század fordulója magyar irodalmának egyik viszonyítási pontjává. No persze megérdemelt méltánylása idehaza, szűkebb pátriájában, illetve a csehszlovákiai magyar irodalmi – nem, távolról sem közösség, inkább – széthúzás részéről késlekedett leginkább; elismerései 1989-ig kivétel nélkül magyarországi és szlovák méltánylások voltak, s első csehszlovákiai magyar irodalmi díját, a Madách-díjat jellemzően már csak a rendszerváltás után, a hatodik könyvére, a Szakítások megjelenését követően kap(hat)ta meg. Erre mondják, ugye, hogy senki sem próféta saját kis stabilizációjában, s így válhatott valósággá amaz abszurditás is, hogy előbb ismerték el Magyarországon, s előbb fogadta be őt a szlovák irodalom, és franciául is jóval előbb kiadták irodalomtörténeti jelentőségű Éleslövészetét, semmint – saját szűkebb terepén – a (cseh)szlovákiai magyar irodalom részéről igazából el- és befogadtatott volna, ahol még a halála előtti hetek, hónapok és a halála utáni gyász órái sem nélkülöz(het)ték a vele kapcsolatos disszonáns hangokat, eseményeket.

Mindez persze annak is tulajdonítható, hogy Grendel mindig is nagy debatter, híres vitázó, heves vitatkozó – és legfőképpen öntörvényű személyiség, a független értelmiségi magatartás megtestesültje volt, aki kezdettől a maga szemével nézte a világot, s a maga választotta irányt követte, és úgy látszik, nagyon sok mindenben megmarad ugyanennek a debatternek – vitára híva és késztetve, disputára ösztönözve másokat – halála után is. Mindig is örökös párbeszédben állt a világgal, lehet mondani, az értelmiségi magatartás archetípusa volt, mert az igazi értelmiségi sosem válaszokat fogalmaz meg, hanem kérdéseket, ő az örökös kérdező – a politikus válaszokat ad, az értelmiségi: kérdez. S a kérdései minősítették Lajos barátomat, barátunkat is, kezdve már pályánk-ismeretségünk, kapcsolatunk legkezdetétől,

– 1968 lázongó-forrongó pozsonyi hónapjaitól, a legendás Magyar Ifjúsági Szövetség megalakításának ködbe vesző napjaitól, a pozsonyi József Attila Klub s a Nyári Ifjúsági Táborok szellemi pezsgésétől, az először demonstratívan az Egyszemű éjszaka versantológiával színre lépő nemzedékünket ért otromba támadások visszaverésétől, egyre bővülő csapatunk elfogadtatásáért vívott küzdelmeinktől,

– a hetvenes-nyolcvanas évek posztsztálinista visszarendeződésének évein, letargiáján, irodalmi s közéletünk modernizálásáért, szabadságáért változatos formákban folytatott küzdelmein, Párbeszéd című alternatív irodalmilap-kísérletünkön, a kisebbségi szellemi-művészeti életünket erősen uraló dilettantizmussal vívott csatáinkon, törekvéseink magyarországi elismertetését célzó kezdeményeinken, a szlovák írók felé történő, szellemi és nemzedéki, s nem utolsósorban ellenzéki kapcsolatokat, rokonságokat kereső nyitásunkon, afféle lengyel mintára szervezett „repülő egyetemeknek” is beillő őszi albári összejöveteleinken, a magyarországi ellenzékiséggel való kapcsolattartásunkon, a Madách Könyvkiadó eredeti irodalom részlegének és az Irodalmi Szemle szerkesztőségének „minőségi forradalmunk” s 1980-as évekbeli szellemi és morális ellenállásunk gócává tételén, a feljelentőinkkel való sorozatos szembenézéseinken, valamint az Iródia-csoport rakoncátlanjainak, hatalommal szembemenő törekvéseinek felkarolásán át

– 1989. november 18-ának Tóth Károly barátunk és kollégánk vágsellyei lakásán vagy másfél tucatnyi társunkkal végigvirrasztott lázas-fantasztikus éjszakájáig, mely a Független Magyar Kezdeményezés, a cseh és a szlovák rendszerváltó szervezeteket is megelőző megalakításába torkollott, ahol ki más vitte volna a prímet, mint két-három további barátunkkal együtt természetesen ő, valamint az ezt követő hónapok forradalmi és rendszerváltó eufóriájáig, amikor egyikünk Pozsonyban, másikunk Budapesten tette, amit az adott helyzetben tennie kellett s lehetett, s ha úgy került a sor, ő százezres tömeg előtt szónokolt (magyarul!) Pozsonyban a Szlovák nemzeti felkelés terén, rövid időre kipróbálva később a parlamenti politizálást is, melyből – becsületére legyen mondva – hamarosan ki is gyógyult. De a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és szellemi élet új fórumaiért és szervezeteiért, intézményeiért, illetve újjászervezéséért folytatott viták, vitáink leghangosabbja is ő volt, az Irodalmi Szemle rendszerváltó főszerkesztőjeként oroszlánrészt vállalva a szlovákiai magyar irodalom fogalmának újraértelmezésében, de ott volt a Kalligram folyóirat és kiadó megalakításánál is, eltagadhatatlan szerepet vállalva a kettő felfuttatásában és egyetemes rangúvá emelésében… – de  hadd ne folytassam ezt a továbbra is hosszan sorolható részletezést…

Mindemellett írói pályáján is sikeresen és gyors léptekkel haladt előre, s már ötvenegy évesen, tehát egészen fiatalon Kossuth-díjjal jutalmazták a magyar prózapoétika megújításában nagy szerepet játszott regényeit és elbeszéléseit. (Kevésbé ismert viszont, hogy műveinek Karol Wlachovský általi szlovák fordításai milyen meghatározó szerepet töltöttek be az 1980–1990-es évekbeli kortárs szlovák széppróza nyelvének, szemléletének megújulásában, a szlovák posztmodern megteremtésében is.) De kérdéseinek, kérdező és rákérdező alkatának köszönhetően a szépprózánk polgár-, illetve kisebbségképének újragondolásában vállalt szerepe is bízvást nevezhető irodalomtörténeti jelentőségűnek, miként a halálát megelőző évtizedben írt 20. századi magyar irodalomtörténete is a korábbi irodalomtörténetek kétségbe vonásaként, megkérdőjelezéseként értelmezhető…  

Mégis, ha végigtekintünk ezen a beláthatatlan sokféleségen, észre kell vennünk azt a nagyfokú belső koherenciát is, mely életpályájának egyes szakaszait, eseményeit és vállalásait, szemléletének, gondolkodásának stádiumait, stációit összetartja, világképét egységessé teszi.  

Szabadon egymáshoz kapcsolódó regénytrilógiáiban és -tetralógiáiban (amilyennek a pálya elején az Éleslövészetet, az Áttételeket meg a Szakításokat tekintették, továbbá amilyenek New Hont-történetei voltak, vagy amilyen már a 2010-es évek regénysorozata: a Négy hét az élet, a Távol a szerelem, Az utolsó reggelen vagy az Utazás a semmi felé), valamint egymást tovább- és továbbvivő elbeszélésköteteiben is lényegében ugyanúgy a kisebbségi, nemzetiségi sorsot és traumákat írja, mint a szlovákiai magyar írók közül Dobos László vagy Duba Gyula és további társaik. Viszont… mégsem ugyanúgy… azaz részben már az övékétől eltérő, illúziótlanul demisztifikáló szemlélettel és új(szerű) prózapoétikai eszközökkel, részben pedig annak olyan vetületeit – a felvidéki polgárság „vesszőfutását” és „szétszóródását”, továbbá  az itteni kisvárososok – s legfőképpen szülővárosa, Léva – és jellegzetes figuráinak agóniáját, a rendszerváltozás utáni esztendők szlovákiai magyar valóságának és abszurditásainak festését, az 1989 korfordulója előtti, illetve utáni idők kiábrándultságának, illúzióvesztettségének megfeleléseit és ugyanarról a tőről fakadó abnormitásait –, melyek már kívül esnek az előtte járt helyi prózaírók által ismételgetett világon.

Ugyanakkor Grendel történelmi iróniája, az abszurd iránti fogékonysága egyetemesebb távlatokba is helyezi saját léttapasztalatait, egyéni és közösségi létélményeit. Az irodalmat ugyanis írónk olyan, a „létről szóló beszédként” fogja fel, mely egy adott kor részben saját magára vonatkoztatott, részben pedig szélesebb összefüggések felől nézett „létezésélményét” fogalmazza meg. Mindeközben újraértelmezi az irodalom szerepét, lényegét is, s miközben – ahogy a róla készült legújabb monográfia szerzője, Elek Tibor írja – egyes opusai olvastán „újra és újra szembesülünk azzal, hogy az irodalom nem tükör, melyben a valóság önmagára ismerhet, és nem is a valóság megismerésének eszköze, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy azért sem, mert a grendeli szöveg maga a valóság, miközben tudjuk, hogy ez az egész »csak« irodalom”.     

Grendel megmarad ugyan a maga körül tapasztalt valóság elemzésénél és megragadásánál, de „szomorú játékainak” valóságábrázolása – maga nevezi így, „szomorú játéknak” És eljön az Ő országa című regényét – a legteljesebb mértékben eltér az addigi csehszlovákiai magyar próza hagyományaitól, sémákba merevedett valóságábrázolásának konvencióitól, miközben a megelőző évtizedek magyar prózájának valóságszemléletén is módosít. Magyarán: nem az ún. s abszolutizált Valóságot igyekszik szolgalelkűen festeni, hanem – miként említettem – saját „létélményét” kívánja a lehető legpontosabban megragadni és megfogalmazni. Kései műveiből azt látni, hogy maga is a „realista beszédmódnak” abban az „újrastrukturálásában” érdekelt, amiről Mészöly Miklós kapcsán írt annak „a történetelvűség, az idő- és nézőponttechnika újfajta”, a magyar irodalomban „eddig kipróbálatlan összjátékának kimunkálására” irányuló törekvéseit elemezve. Amihez, azt is lehet mondani, a lehető legegyszerűbb módszert választja: gondol egyet, s az ellenkező oldalukról kezdi szemlélni a dolgokat és saját környezetét: alapvetően ugyan realista írónak tartja magát, de mit tegyen, ha egyszer úgy érzi magát „mintha egy hatalmas bolondokházában lenne kénytelen élni”. Írásainak abszurd vagy szürrealisztikus, látomásos jeleneteit is éppen ezért „végtelenül realista leírásoknak” tartja, mert, összegzi: „ilyen a mi közép-kelet-európai valóságunk”. Ennek a helyzetnek emblematikus, szólásmondás érvényű megfogalmazása a Mátyás király New Hontban című regényének frenetikusan humoros szentenciája is: „Mindenütt jó, de a legjobb New Hontban, ahol nincs semmi, de az legalább van.” Vagyis, foglalhatjuk most össze: míg előtte „kisebbségi” írótársai az ún. csehszlovákiai magyar valóságot az ország határain – sőt, sokszor csak egy-egy falun vagy tájegységen – belül, önmagába zártan, annak szélesebb környezetétől és összefüggéseitől elszigetelten látták, addig Grendel közép-európai, közép-kelet-európai nézőpontból szemléli. Más megfogalmazásban, Elek Tiboréban, „a szlovákiai magyar sorsokból” indulva az „egyetemes emberi, ontológiai kérdésfelvetésekhez” jut el.

És még valamit. Talán az elmondottakból is kiderült, hogy Grendel Lajos világának, gondolkodásának két alapvető viszonyítási pontja: 1968 és 1989, ehhez mér mindent, s a kettő közti, illetve a második utáni időszakot azzal az alapvető tapasztalattal szembesítette, hogy az ember részese ugyan, de „nem alakítója a történelemnek”. Vagy másutt, más megfogalmazásban: amikor nem az ember írja a történelmet, hanem „a történelem ír minket” – mely felismerésből, kiábrándultságból látom fakadni írónk tragikus groteszkbe és iróniába csomagolt, az abszurdot szintén mozgósító szkepticizmusát is.

Apropó, abszurd… Abszur­disz­tán itt van… Abszurdisztán terjeszkedik – utaltam rá bevezetőmben. A fogalom – Grendel elnevezése – telitalálat. Legalábbis aligha akadhat pontosabb megnevezése helyzetünknek, ennél pontosabb látleletet aligha lehetne adni Kelet és Nyugat közé beszorult térségünkre, történelmi s geopolitikai közöttiségünk reménytelen kilátástalanságunkat olykori illuzórikus reménykedésekkel vegyítő léthelyzetére. Abszurdisztán felismerése a rendszerváltás tájékán egyfajta írói program is lett Grendel Lajosnál: „Életünk értékzavarok, tudatzavarok, nemzeti identitászavarok és példátlan gazdasági zűrzavar és csőd közepette telik – nem egyhangúan. Közép- és Kelet-Európa irodalmainak az a nagy esélye adatott meg most, hogy megtalálja az Abszurdisztánt […] leghívebben kifejező abszurdisztáni irodalom stílusát, nyelvét és műfajait…” S ő élt ezzel az eséllyel: rendszerváltás utáni regényeinek és elbeszéléseinek egész sora ennek a saját maga megfogalmazta programnak a megvalósítása… de, lehet mondani, egész munkássága ezt az abszurdisztáni létélményt és -szemléletet tükrözi s teljesíti ki.

Mindannyian Abszurdisztán polgárai vagyunk – mondja.

S ezt is:

Abszurdisztán mi vagyunk.

Ugye, barátom, barátunk, Grendel Lajos?

Tóth László

Komárom, 2019. február 16.