Grendel Lajos (1948–2018)

Kissé telt, derűs, már-már joviális arc. Inkább néznéd malomellenőrnek, mint írónak. De a szemei árulkodók: kíváncsi, nyugtalanul fürkésző és kíméletlenül éles tekintet!

Soha nem hallottam panaszkodni. Ami lehet véletlen. Ám könyvei is masszívan ellenállnak annak a sérelem- és panasz-kultúrának, ami a kisebbségi létben szinte kikerülhetetlen és mérhetetlenül fárasztó.

„…pedig szeretné egyszer megkóstolni az osztrigát, mert nem is magyar író az, aki nem evett még osztrigát. Így csak szlovákiai magyar író lehet világéletében, pedig ő nem szeretne egész életében szlovákiai magyar elbeszélő maradni.” (Éleslövészet)

Krúdy Gyula, Bohumil Hrabal és Mészöly Miklós. Az ember a lehető legkényesebb ízléssel válassza meg mestereit!

Javíthatatlan közép-európai, tehát sokat tud. A könyvei viszont nem azt kérdezik, mire jó, hanem hogy mire elég ez a tudás.

Hazám, Abszurdisztán. A legpontosabb cím életünk topográfiájára.

Az a lebegő történelmi irónia, amit Grendel Lajos vezetett be az ún. kisebbségi irodalmak diskurzusába, mára elveszítette olvasóit. Kis túlzással: az áhítatosan wassalbertezők országa lettünk – akik viszont nem, azok okkal-joggal kérdezik: mire megyünk azzal a rettenetes nagy eszünkkel?! Butulunk, és ez még nem is a legrosszabb verzió, hiszen Közép-Európa most éppen felejteni akar: a szenvedés, az árulások és az örökös lúzerség történeteit kár annyit ismételgetni.

A provincia ellen nincs szív-gyógyszer. „A főváros itt van, mutatott körbe, bennünk van.” (Éleslövészet)

Egyik regényének hőse egy tömegsírt örökölt. Jó vicc, mondhatná valaki, aki nem itt élt.

„Ismeritek az abszurdban gyönyörködés tébolyát?” – kérdezte Witold Gombrowicz több mint ötven éve. Csak úgy idemásoltam ezt a mondatot, nem akarnék túl sok tanulságot kisajtolni belőle, csupán arra emlékeztetnék, hogy talán így néztünk önmagunkra meglehetősen hosszú ideig. Talán, de ez egyáltalán nem biztos, mert hát olyan kínos erre gondolni, mekkora perverz állatok voltunk, ahogyan szemléltük-elviseltük e térség abszurd mindennapjainak tébolyát. És viszonylag kevesen bolondultak bele ebbe, utólag így áltatjuk önmagunkat – mi, tébolyultak.  

Szeretek Pozsonyban élni –mondta egyszer nekem azon a nyugodt és természetes hangon, amitől minden nackósnak azonnal feláll a szőr a hátán.

„Megöregedtem, ahogy a tükör mutatta, s elvesztettem a szabadság illúzióját. Vagy inkább fordítva: megöregedtem, mert elvesztettem a szabadság illúzióját.” (Szemérmes beszámoló egy álom közepéről)

És akkor még egy szót sem szóltam a humoráról! Arról a keserű, reszelős nevetésről, ami a magyar irodalomban előtte jórészt ismeretlen hang volt. Egy vidéki fapofa, na…! Vagy inkább egy angol úr, aki tévedésből Léván nőtt föl, de ezt később jófajta, embert próbáló tévedésnek gondolta volna, ha a komcsiknak van némi ízlésük. De, sajnos, nem volt.

„Rövid a faszom!” – ismeri föl végre az igazságot a Mátyás király New Hontban című regény egyik főhőse, az öreg, puritán kommunista, amikor szemérmesen körülnéz a városka első szexshopjában. A könyv budapesti bemutatóján, amikor Grendel fölolvasta ezt a mondatot, kibuggyant belőle a nevetés. Sőt, hiába próbálta fegyelmezni magát, úgy röhögött, mint egy lakli kamasz. Ezt Krúdy és Hrabal ugyan elnézte volna, mert ők világéletükben imádták a malacságokat, de Mészöly Miklós bizonyára felnézett volna délutáni szendergéséből: „Szedd össze magad, Lajos! Egy férfi nem nevet a saját viccein…” Grendel elvileg nem mindig értett egyet Mészölynek e férfias tempóival, ő ennél léhábban gondolt az irodalomra, most mégis összeszedte magát, újra nekifutott a mondatnak, majd megint zavartan elpirult, mert hogy direkt kihagytam az első pirulását, mivel ez volt a jobb, ha egy érett, negyvenes könyvtárosnő látja, azonnal beleszeret, annyira édes volt!, de ott és akkor erre viszonylag kevés esély volt,  így Grendel rendesen végigolvasta a jelenetet – mindössze néhányszor nyerített föl közben. Mondom, az egésznek csak az a titka, hogy az ember lehetőleg jól válassza meg a mestereit: a többi úgyis tehetség és szerencse dolga.

Írni a halál ellen. Az ilyen patetikus mondatnak van értelme, de ritkán van fedezete. Vagyis hitele. 2010. január végén, amikor Grendel elküldte nekem szerkesztésre a Négy hét az élet című nagyszerű regényének kéziratát, néhány nap múlva agyvérzést kapott Moszkvában. Elvesztette jórészt beszédképességét, elfelejtett nyelveket, alig tudta mozgatni a kezét is. De megtanult újra beszélni, majd írni is. Tragikusabb hangoltságú, szikárabb történeteket írt, erősebb kihagyásokkal, lassabb és nehézkesebb mondatokkal. Nem tűnt el belőlük sem az irónia, sem a régi derű, csak sokkal keserűbb lett. Nem adta föl, szinte az utolsó pillanatig. Ebben van valami utánozhatatlanul szép és megrendítő.

Isten veled, drága Lajos!

Mészáros Sándor

*   *   *

1.

Néhány héttel a Rossz idők járnak megjelenése után egy lakásához közeli kocsmában ültünk. Biztos volt benne, hogy olvastam az új könyvét, s nemcsak azért, mert a szöveget Ági tördelte nálunk otthon, hanem mert tudta, hogy minden könyvének a szövegét még a megjelenés előtt elolvasom.

– Már nemcsak a Kelet, hanem a Nyugat is kétségbeesésben él – mutattam a könyvre. 

Kópéskodó arcot vágott, amiből azt olvastam ki: miért csodálkozol, nyolcvankilenc után másról sem beszélek. Alkalmi összevetésként szóba hoztuk korábbi novellisztikáját.

– Más idők jártak – mondta lakonikusan.

Hallgattuk a kocsma zsongását. Mindkettőnknek jólesett az ötvenéves kötődés szótlanságában ülni.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– És te? Hallom, infúziókat kaptál.

Ekkor esett le, hogy a halálról szeretne beszélni.

– Még nem akarok meghalni – mondtam.

– Én sem – felelte.

Ha arról volt szó, hogy megmentse önmagát, nem habozott játszani saját lelkével. Ebben testvérek voltunk. Erkölcstelen dolog óvatlannak lenni.

– Az ellenállásnak többféle módja van – nézett a szemembe. – A többiek mind faluról jöttek, mi kisvárosból. Léva és Dunaszerdahely... Megvan még a nyolcas?

A nyolcadik emeleti garzonlakásomról kérdezett, amit már rég eladtam, s amelyben éveken át többször is napokat töltött. A reggeleket ott is írással kezdte. A nyolcvanas években a legtöbbet talán Musilról, Közép-Európáról és Miskin herceg gyávaságáról beszéltünk. Mit takar a bűn, és mit a bűnhődés?

2.

Most, hogy Grendel Lajos meghalt, rémít meg igazán emberi zárkózottsága. Alkati szomorúságnak is nevezhetném. 

Közemberként, íróként nyitott volt. Élvezet volt látni, hallgatni, ahogy lehetséges szellemi utódaival foglalatoskodott. Szabadságot adott nekik és szeretettel teli biztatást. Rengeteget beszélt, törődött velük. Ő volt a Mester.

Engem a gyötrődő magánember érdekelt. Úgy éreztem, kölcsönösen szükségünk van egymásra. S ebben nem is tévedtem. Grendel nélkül nem válhatott volna a Kalligram azzá, amivé. S én sem. 

De Lajos énjét sosem tudtam egészen feltörni. Valamifajta ősszemérem nem engedélyezte számára a teljes kitárulkozást. Sokáig azt hittem, a szemlélődés mészölyi parancsát követi azzal, hogy szinte mindenüvé, még a kocsmába is egyedül jár. Egy barát jelenléte figyelmet igényel, ami tompíthatná látása élességét, akadályozhatná őt írói és mentálhigiénés szükségleteinek végzésében. Abban, hogy ne elméletileg, hanem emberközelből, pengeélesen hatoljon a valóság mozzanataiba, s onnan konokul tovább, az egyetemesig. 

Lehettem vele Erdélyben, Vajdaságban, Varsóban, Krakkóban, Washingtonban vagy New Yorkban, Prágában, netán imádott Párizsában, mindig mindenhonnan eliszkolt, lelépett, eltűnt. Szüksége volt az egyedüllétre. A magányos csatangolásra.

3.

Mindig lenyűgözött az a konok akarat, amellyel tiszta és igaz ember akart maradni. Hűség és hűtlenség, igazság és hazugság, tisztaság és mocsok, szeretet és gyűlölet – ezeknek a parazsán járta Grendel a magyar és az európai szellem haláltáncát. Mégsem a lélektan, hanem alapvetően az erkölcs érdekelte. Tiltakozott is, ha valaki lélektani írónak nevezte.

Utolsó éveiben mintha megbocsájtással viszonyult volna a kollektív mélytudathoz – a gyűlölködő egyénhez azonban nem. A szlovákiai magyar identitáskultúra barbarizmusában is konokul kereste és meg is találta az egyetemest.

Az egyetemes emberit.

Azt is mondhatnám – hisz Prágában én ismertettem össze Hraballal –, megtalálta a hrabali gyöngyöket a mélyben. Csak hát ez méltánytalan lenne. Mert amit hátrahagyott, azok nem hrabali, hanem kőkemény grendeli gyöngyök a mélyben. 

Szigeti László

*   *   *

Az emlékezés szubjektív műfaj, nem tudja magát kipreparálni belőle az emlékező: „neki köszönhetem”, „ő inspirált”... Főhajtás minden egyes leírt sora, mégis a saját életének mérföldköveit helyezi el a másik életrajzában. Aki – ha már távozott közülünk (most még így mondjuk) – közbe se szólhat: Nem úgy volt az, hé!

Fél évvel ezelőtt még együtt emlékeztünk Grendel Lajossal, amikor a 70. születésnapját ünnepeltük a pozsonyi magyar tanszéken. Szendvics, ropi, süti morzsái keveredtek a szavaink közé, amiket jóféle borral öblítettünk le. Megnevettette őt a köszöntőm, bő harmincéves ismeretségünk ironikus zanzája:

„Azért az felettébb bosszantó, Lajos, hogy mennyire betolakodtál az életrajzomba. A Mihály kávézóban összeboronáltál a Hizsnyaival, még az esküvőnkre is eljöttél kajánkodni, pedig meg se hívtunk, sőt, a születendő gyerekünkről is hamarabb tudtál, mint a tulajdon anyám. Miattad tolmácsoltam először a PEN Club alakuló ülésén, rábeszéltél a műfordításra, folyton ösztönöztél, helyzetbe hoztál. Szerkesztőséggé változtattátok Zolival az otthonunkat; az ovis fiunk ’kojektújásat’ játszott, s mindmáig azt hiszi, hogy aki nem ír, az nem normális. Fenekestül felforgattad az életemet. Tele van a lábnyomaiddal, mint a legelső vadiúj szőnyegünk, amit összejárkáltál.”

Hevesen bólogatott nevetés közben, hogy bizony, bizony, így volt: „A szőnyegért ne haragudj, Ildi. Egyébként pedig vigasztaljon a tudat, hogy a temetéseden már nem leszek ott.”

Hát, nem vigasztal, Lajos!

Ha csak az nem, hogy egyszer már nevettünk rajta – még együtt, még poén korában. Mintha a Nagy Elbeszélő azt üzenné vele, hogy olykor a halandó elbeszélő is bele tud szólni a sorsdramaturgiába: nem szükségszerű, hogy mindig a halál nevessen a végén. Köszönöm. Ezt is.

Hizsnyai Tóth Ildikó

*   *   *

1991-ben megpróbáltam Grendel Lajos első három regényét, az Éleslövészetet, a Galerit és az Áttételeket egyetlen műként, trilógiaként értelmezni, s dolgozatomnak a Jelentések egy létre nyitott műhöz címet adtam. S amikor, megrendülve, immár az életmű lezárulásáról beszélhetünk, ma sem tudok kifejezőbb kijelentést tenni Grendel Lajosról, mint azt, hogy a lét írója volt s életművét kezdettől fogva ez az egzisztenciára irányultság jellemezte. Ez volt a feltűnő már az első novellájában, A teniszlabdában is, amelyet az akkor számomra még teljesen ismeretlen egyetemista – rövidnadrágban, selymesen szőke hajjal, szerényen, kicsit elfogódottan – 1970-ben hozott be az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Kifaggattam: mit tanul, mit olvas. Elmondta, hogy magyar–angol szakos, s hogy Mándy Iván és William Faulkner a kedvenc írója. Ez a párosítás meglepett. Én ezeket a szerzőket diametrálisan külön világoknak tartottam. Aztán elolvastam A teniszlabdát, s gondolatban megemeltem a kalapomat: a novella szorongó kis zabigyereke, aki apjának nézi a kertben áló hóembert, távolról valóban egyszerre emlékeztet Mándy és Faulkner némely hőseire. – Szóval: Grendel Lajos már kezdő íróként sem a szlovákiai magyar irodalmi műhelyek neveltje volt. (Talán ezért hiányzott az 1972-ben megjelent Fekete szél című, akkor induló szlovákiai magyar prózaírók műveit tartalmazó antológiából is.) S később még inkább eltávolodott a „bölcsőtől” (ismerte és nagyra tartotta a szintén lévai Féja Géza Bölcsődal című önéletrajzi regényét, bár a népi írók poetikája és etikája természetesen idegen volt számára), s távolodásának irányát olyan nevek jelezték, mint – az említettek mellett – Mészöly Miklós s az egykori Mozgó Világ szerzői, s mindenek előtt az akkori világirodalom nagy alakjai: Styron, Capote, Hemingway, Fitzgerald, Cortázar, Borges, Musil. Ez a szuverén modern, sőt posztmodern irodalmi iskolázottság vezette tehát a lévai–pozsonyi Grendel Lajost az egykorú magyar irodalom csúcsaira: a nyolcvanas-kilencvenes években már együtt emlegették nevét a magyar prózát radikálisan megújító Mészöllyel, Esterházyval, Nádassal. S ha most, a halál szomorú bilanzának alkalmából megkérdezzük magunktól, hogy a kitűnő retorikai iskolán túl mi vezette írónkat a csúcsra, azt kell mondanunk, hogy trilógiájában, ebben a több, mint imponzáns irodalmi entrée-ban s egyáltalán az életművében sikerült olyan epikai hősöket teremtenie, akiket nemcsak egy szűk közösség, hanem az egyetemes emberi lét képviselőinek érzünk. Ezek a hősök a kor reprezentatív tudása és történelmi emlékezete birtokában igyekeznek a kor nagy kihívásait, kérdéseit egyfajta rendbe állítani és megválaszolni.

Tőzsér Árpád

*   *   *

Ha a hozzánk legközelebb álló társunk ismeretlen világba indul időben behatárolatlan, nem irodalmi vándorútra, az agyra köd száll. Rögtön ezután azonban nagyon éles, szó szerint elolthatatlan fényt vet mindenre, ami e két tudatot összekötötte és megosztotta, lelkesítette és bántotta. Igen, elárvultam. Mert Lajos több volt nekem, mint fivér. Az ő találó szavaival szólva, valóban „az én utolérhetetlen Énem” volt. Vele éltem, élek és fogok élni a papírra vetett szavak révén, míg a sors engedi. Többet nem is tudok mondani, sem ígérni.

Karol Wlachovský

*   *   *

Lajossal 1968-ban együtt kezdtük az egyetemi tanulmányainkat a pozsonyi magyar tanszéken. Ő magyar–angol, én pedig filozófia–magyar szakosként, és mindketten úgy, hogy az érettségi és az egyetem között mással foglalkoztunk. A rendszerváltás előtti Irodalmi Szemlén, majd pedig a kilencvenes években a Kalligramon keresztül kapcsolatban maradtunk, később aztán tanszékvezetőként vettem fel Lajost adjunktusnak, hogy olyasvalaki tanítsa a huszadik századi magyar irodalmat, aki annak részese is. Egy irodában ültünk, sokat beszélgettünk, és viszonyunkat az egymás másságát elfogadó attitűd jellemezte. Ez csak az utolsó egy-két évben változott, amikor politikai szimpátiáink – teljesen abszurd módon – valamiféle gátat emeltek közénk. De ez nem változtatta meg a nézetemet arról, hogy Lajos prózájának a kortárs magyar irodalom kanonizált művei között van a helye. Az az irónia, amelyik talán csak a tragikus agyvérzése utáni írásaiból hiányzik, jellemezte őt mint személyt is. Ezért úgy gondolom, hogy nem leszek kegyeletsértő, ha olyan történetet bányászok elő az életéből, amelynek közvetlen tanúja voltam, és amelyik éppen gondolkodásának és cselekvésének ilyen, ironikus voltát eleveníti fel. Legelső vizsgánk a magyar tanszéken fonetikából és fonológiából volt Deme tanúr úrnál. (Van, ki e nevet nem ismeri?) Én még készültem, Lajos már felelt. Arra lettem figyelmes, hogy Deme tanár úr azt mondja Lajosnak: „Kedves kolléga, hibás, amit mondott, de látom magán, hogy ezt maga is tudja. Akkor miért nem javítja ki magát?” Mire a Lajos: „Mert én következetes vagyok.” – A klasszikus exemplumokban most a tanulság következne. De annak megfogalmazása itt felesleges. Nekem így marad meg Lajos emléke, ezzel az önérzetes, ugyanakkor önironikus mondattal.

Mészáros András

*   *   *

Nehéz szavakat találni. Nehéz lesz megszokni, hogy Grendel Lajos nincs köztünk. Hogy nem lesz ott a pozsonyi könyvbemutatókon, sem az Irodalmi Szemle-esteken. Jelenléte akkor is meghatározó volt, ha meg sem szólalt. Ebben nagy része volt annak, hogy folyamatosan írta és adta ki újabb s újabb könyveit. Az első, Éleslövészet című regénye és magyarországi fogadtatása 1981-ben egy csapásra nagykorúsította a szlovákiai magyar irodalmat, s egy csapásra mellékessé tette a „szlovákiai” jelzőt.

Mintha csak ma lett volna, hogy a Pozsonyi Magyar Intézetben Szegedy-Maszák Mihály méltatta életművét. És már Szegedy-Maszák Mihály sincs. Lajosunk, mert így hívtuk, nemcsak íróként volt s marad nagy, hanem olvasóként is: csalhatatlan érzéke volt a jó kézirathoz. Talamon Alfonzban rögtön megérezte a tehetséget. Száz Pálban is, de említhetem nemzedékem legjavát: Hizsnyai Zoltánt, Szászi Zoltánt, N. Tóth Anikót, Farnbauer Gábort, Juhász R. Józsefet, Hajdú Istvánt, Csepécz Szilviát, Fellinger Károlyt, Hogya Györgyöt – sokakat. Felnéztünk rá.

1992-ben (a Kalligram folyóirat első számának beköszöntőjében) írószövetségi elnökként vaskalaposnak nevezte idősebb pályatársai egy részét (az írószövetséget pedig a politikát kiszolgáló konzervativizmus és dilettantizmus bástyájának). Minket az idősebb pályatársak akkor, szemléletünkre vonatkozóan Grendel ikráinak bélyegeztek. Mondjuk, ezt jónéven vettük. Lassan azonban mi leszünk az „idősebb pályatársak”, s ideje elgondolkodnunk, nem vagyunk-e máris előrevivői helyett vaskalapos kerékkötői az irodalomnak, az írásnak, az alkotó és teremtő szabadságnak. Nem vagyunk-e megalkuvók, számítók, a rendszerbe belesimulók, azt kiszolgálók. S ha így volna, hogy ikrákból vízilovak lettünk, szólna-e Lajosunk… Ha szólna, jónéven vennénk-e. Vagy nem találna szavakat? Nehéz ez így, most már. (És az utóbbi időben mi sem tettünk fel neki kérdéseket.)

Csanda Gábor

*   *   *

Meghalt egy Író. Egy Művész. A megrendülés első pillanataiban mégis a Személy hirtelen és végérvényes hiánya a legszívszorítóbb. Gimnazistaként láttam őt először, a szövegeiből már ismert és csodált írót egy iskolai író-olvasó találkozón. Egy másik kamaszkori emlékemben apám autós utasaként egy generációs apa-lánya vitának a tanúja, máig magam előtt látom néma somolygását, ahogy a szabadsága határait próbálgató kamasz szárnybontogatását figyeli. Ettől az emlékképtől alig különbözik egy sokkal későbbi, akkor már én voltam a sofőr, hármasban tartottunk hazafelé egy konferenciáról, defektet kaptunk, s irodalmár módon ügyetlenkedve cseréltünk kereket. Grendel Lajos ott vigyorgott fölöttünk a helyzet abszurditásán – rangidősként, de nálunk is járatlanabbul. 

Szemlélőként, aki egyszerre lát belülről és kívülről (felülről?), aki nem kommentál, csak szemrevételez, és együttérzéssel, éllel somolyog. 

A személyes emlékképek immár bemerevednek a végérvényességtől. A sok közül kiválasztódik néhány, amely megvilágító erőre tesz szert, s amelyet természetesen az olvasmányélmények is támogatnak. 

A Grendel-szövegek finom somolygása. Az a pengeél, ahonnan az írói tekintet egyszerre érzékeli a kívült és a belült. A mély, történelmi megalapozottságú, felelősségel bíró  és az életút egyes állomásain személyesen is felvállalt közösségi együttérzés, ami ugyanakkor nem fél ironizálni. A gyengeséget és erőt egyaránt jelentő irónia. A kollektívumot az egyén botorkálásán keresztül bemutató rezignáltság. 

A pontos észlelés és megjelenítés, amint rákérdez önmagára. 

Az állítás, amint gellert kap.

A somolygás, amint szabaddá tesz.

Görözdi Judit

*   *   *

1.

1971-ben találkoztunk először. Ő 23 éves volt, én 20. Ő Léváról származott, én Ipolyságról. Ő már komoly írónak számított, mert előző évben írt egy igazi novellát. Én is komoly író akartam lenni, de még nem tudtam megírni az igazi novellát. Mind a ketten a Horský park elnevezésű koleszban laktunk. 

Odaléptem hozzá, bemutatkoztam és rögtön a tárgyra tértem. Olyan író szeretnék lenni, mint te, mondtam. Hogyan kezdjek neki?

Nos, ha tényleg írni akarsz, akkor először olvass.  

De én olvasok, védekeztem.

Mondott néhány nevet és megkérdezte, hogy olvastam-e tőlük valami. 

Őszintén megmondtam, hogy ezeknek az íróknak a nevét sem hallottam ezelőtt. 

Másnap ebédnél újra találkoztunk. Egy papírlapot nyomott a kezembe. Rajta vagy hetven könyv-

cím. Kezdd az ismertekkel, mondta. Először olvass sok Mikszáthot, Krúdyt és Kosztolányit. Aztán Mészölyt, Déryt, Semprunt, Faulknert, Camus-t, Böllt és Malamudot. Ha végeztél velük, gyere át hozzám és elbeszélgetünk. Mit mondjak? Másfél éven át a Grendel-lista szerint művelődtem. Nagyszerű iskola volt. 

2.

1989. november 17.

Azon az estén Tóth Karcsi és Sándor Nóra lakásán ültünk nagy titokban. Voltunk vagy huszonöten. Pártot alapítottunk, mert Karcsi makacsul azt hajtogatta, hogy eljött az idő, most már igazán pártot kell alapítani. Öllös Laci hozzátette, hogy mi, kisebbségi magyarok csakis liberális pártban gondolkozhatunk.

Erre mindannyian elkezdtünk liberálisan gondolkozni. Ha valaki kigondolt valamit, azt gyorsan lediktálta Nagy Lacinak, aki minden elképzelést beírt egy nagy füzetbe. Csak úgy záporoztak az elképzelések és javaslatok. 

Grendel eleinte csendben ült és figyelt, de kilenc óra tájban aktivizálta magát és ezután minden egyes elképzeléshez hozzászólt. Éjféltájban Nagy Laci azt mondta, hogy Lenin elvtárs a bolsevik párt megalakítása során 1364 alkalommal szólt hozzá a témához, és szerinte Lajos közel jár ehhez a számhoz. Röhögés volt a válasz. 

Hajnali fél kettőre befejeztük a munkát. Csak másnap reggel tudtuk meg, hogy közben Prágában kitört a forradalom. 

Hunčík Péter

*   *   *

Néhány hónapja születésnapi méltatásra kért az Új Szó, most meg… Bár ne lenne ilyen feladat. S hogy nekrológ helyett valami személyeset.

Mit is forgat ki Grendel-emlékeim kaleidoszkópja?

Első találkozásunk a Nő hetilap szerkesztőségében. Tizenöt évesen egy novellával megnyertem egy diákalkotói pályázatot, melynek eredményhirdetésén zsűritagként volt jelen. Vagyis elindított. Mint ahogy sokunknak adott pályakezdéshez lendületet, útkereséshez irányt, mindvégig fontosnak tartva, kíváncsian figyelve az újak jelentkezését – botorkálást, szárnyalást egyaránt.

Iródiák az újvári Csemadok-pincében. Nem udvariaskodott, amikor véleményt mondott a szövegkezdeményeinkről, kiforratlan mondatainkról, képzavarainkról. Aki megsértődött egy-egy keményebb ítéletén, nyilván félreértette a segítő szándékot. Összeállított egy olvasmánylistát; magánkánonjának legjavát ajánlotta, lázasan olvastunk világirodalmat, magyar irodalmat, Hrabaltól Hajnóczyig, százszor többet tanultam, mint a magyarórákon. 

Az Áttételek az első Grendel-szövegélményem, a Kortársban olvastam gimnazistaként, kedvencem lett, az első kiadásnak egy felszólítást tartalmazó dedikált példányát őrzöm. S most másféle áttételek rendezték át a sorsképletét...

Az ELTE Budaörsi úti kollégiumában író-olvasó találkozó, Grendel és Cselényi, sokan összegyűltünk, Lajos jó fej volt, értett a fiatalok nyelvén, szellemesen elegáns válaszokat adott a sokfelé futó kérdésekre.

Kezdő tanárként író-olvasó találkozóra hívtam az ipolysági gimnáziumba. Hajlandó volt több átszállással elvonatozni a világ végére. A vasútállomáson elsétált odáig, ahol hirtelen megszakad a sínpár, ami az országhatárok átrendezésének szomorú jelképe. Ez nagy hatást tett rá. Mivel az aktuális igazgató (a sötét mečiari korszak kiszolgálója) csak délután engedélyezte a találkozót, sokat beszélgettünk. A Tömegsíron dolgozott éppen. S talán az ipolysági genius locinak is szerepe lehetett a New Hont-vonulat árnyalásában…

Éjszakai autózás Rimaszombatból, az országos vers- és prózamondó versenyről. Két diákommal bekéredzkedtünk a kalligramos kocsiba, hiszen a gála után már nem tudtunk volna hazajutni. Lajossal egész úton ködlovagokat emlegettünk, köztük Hunyady Sándorról esett a legtöbb szó, jó, hogy kicsit eltévedtünk, tovább tartott a különleges hangulatú beszélgetés.  

Nagy megtiszteltetés volt, hogy én mutathattam be Pozsonyban A tények mágiája című Mészöly-nagyesszéjét. S egyszer nagyvonalúan átengedte nekem a prágai Károly Egyetemen az óráit; Mészölyről, közös mesterünkről tartottam előadást.

Amikor Ipolyságon ünnepséget szerveztek a schengeni övezethez csatlakozás alkalmából, Lajos is jelen volt, együtt sétáltunk ki az éppen felszámolódó szlovák–magyar országhatárra; az eufóriát egy közös fotó is rögzíti.

Eljött a szlovmagy irodalom témájára szervezett Legere Irodalmi Versenyre is a nyitrai egyetemre. A stroke-ja után volt, megrendítően küzdött minden szóért; a lassú tempó ellenére a középiskolások türelemmel, áhítattal hallgatták. 

Az utóbbi években leginkább SZMÍT-táborokban futottunk össze. Csendes megfigyelő és me-

tamentor: Lajos. Végigolvasta a Pegazus pályamunkáit, védnöki díjjal biztatta a tehetségeket, rendületlenül kíváncsi volt a fiatalokra, indulókra. Mint ahogy sokan – pályatársak és örömolvasók – kíváncsiak voltunk a grendeli életmű fordulataira. Mindig tartogatott meglepetést. Csakhogy Lajos most végleg lezárta a bőröndöt. S csak találgathatjuk, mit vitt magával.

N. Tóth Anikó

*   *   *

„Pótolhatatlan veszteség érte a szlovákiai magyar kultúrát, elhunyt Grendel Lajos” – ez vagy egy ehhez hasonló mondat juthat most eszébe mindenkinek, még azoknak is, akik egy sort sem olvastak tőle. Ez a mondat helytálló ugyan, de egy olyan klisé, melyben eltűnik az egyéniség és a teljesítmény, még akkor is, ha szerepel benne egy név. Nézzünk egy-két konkrét, személyesebb megállapítást.

Esterházy Péter tíz évvel ezelőtt egy köszöntő beszédében Dunaszerdahelyen beleolvasott az Éleslövészetbe, majd az idézet után azt mondta, hogy akkor, amikor otthon Grendel regényének olvasásakor ehhez a részhez ért, az jutott azonnal az eszébe, hogy „eggyel többen vagyunk”. Ez a gesztus, és mindaz, amit irodalomtörténetileg jelent, annyira meghatározó élmény volt, hogy bármikor, amikor az elmúlt tíz évben Lajosra gondoltam, ez önkéntelenül vele jött. Pétert és Lajost ez a nagyszerű mozzanat mindörökké összeköti. Az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek kiállta az idő próbáját, és ez nem véletlen. Ahogy az első darab tudatosítja: „Az, hogy a regénytörténet csomópontjai holnap más szögből kapják a fényt, mint ma, s holnapután megint más irányból, nem alkalmi trükk, hanem az egyetlen lehetséges eljárás.” Megint itt az ideje az újraolvasásnak.

Az Esterházy-mondat előtt néhány évvel egy rendezvényen szóba került Grendel ’94-es helyzetértékelése, mely szerint a szlovákiai magyar régióban az elméleti kutatások megtorpanása és az irodalomkritika szinte teljes elsorvadása figyelhető meg. „Az új művek irodalomkritikai recepciója elmaradt – írta Grendel –, s évek óta a leghalványabb remény sincs arra, hogy színre lépjen egy képzett, önálló ítélet alkotására képes fiatal irodalomtörténész-nemzedék.” Majd amikor a mestert a kerekasztal-beszélgetés során azzal szembesítettük, hogy ez a jóslat nem jött be, ő így kiáltott fel: Hála istennek! A 2000-es évek elején induló fiatal irodalomtörténész-generáció számára Lajos már sokkal többet jelentett egy kanonizált prózaírónál. Ahogy anno az Iródia-mozgalomnak is Grendel volt az egyik súlypontja.

Lajos Tőzsér Árpád mellett ott ült közöttünk a Somorjai disputákon, beszélgetett velünk a KultúrKorzóban, partnerünk volt az SZMÍT nyári táboraiban, mégis egy dokumentálhatatlan beszélgetésünkre emlékszem a legélesebben, melyre egy vonatút alkalmával került sor. Ő Pestről Pozsonyba utazott, így Érsekújvárig együtt mentünk. Számos irodalmi kérdést vitattunk meg (a róla készült Szirák-monográfiát is például), de a legmeglepőbb az volt, ahogy Lajos a lírához közelített. Mallarmét járta körbe, míg én Baudelaire-t elemezgettem, végül a szimbolizmus kétféle változatához jutottunk, mely kétarcúság egyébként a líraelméletben később helytállónak bizonyult, de akkor még nem tudtunk róla. Akkor vált a legnyilvánvalóbbá számomra, hogy Grendelnek kivételes tehetsége van az irodalomhoz, és van elképzelése arról is, miért nem szabad felhagyni az elméleti keretek folytonos átalakításával.

Egy alapvetően egocentrikus közegben sokat elárul valakiről, ha másokért tesz valamit önzetlenül. 2010-ben egy fiatalember azzal keresett meg a Selye János Egyetemen, hogy Grendel Lajos javasolta neki, velem dolgozzon. Ez jó ajánlólevél volt, ennek a kollégának nyolc év alatt három könyve jelent meg. Lajos sejtése és döntése helyesnek bizonyult. Sokszor elképzeltem az elmúlt években azt a pillanatot, amikor a befutott író nem magát tolja az előtérbe, hanem mást segít hozzá egy lényeges döntéshez. Ehhez a tanácshoz minden bizonnyal nem elég a jóindulat, át kell látni a szaktudományi viszonyokat és az egyetemközi teret is. Mennyire elképesztő, hogy Grendel Lajos halálhírének érkezésekor ez a fiatal kolléga, Baka L. Patrik ott ült mellettem Keserű József társaságában, akivel anno Lajos Négy hét az élet című regényét mutattuk be az érsekújvári IrodalmiKorzóban. Grendel prózáját pedig mindhárman tanítjuk. Tudom, hogy Lajos emléke a hétköznapokban is velünk marad.

H. Nagy Péter

*   *   *

Grendel Lajost még a 80-as években ismertem meg az Iródián, már akkor is ő volt az ÍRÓ, csupa nagybetűvel. Tiszteltük őt munkásságáért, kiállásáért. Később, amikor a Madách Kiadóba kerültem könyvgrafikusként az ő általa vezetett szerkesztőség, abban az időben Grendel, Balla, Zalabai, Kulcsár összeállításban, volt a rezignált könyvkiadó fényes szellemi központja. Nagy hatással voltak rám a velük folytatott beszélgetések, az én esetemben, a legtöbbször csak hallgatások.

Grendellel 1989-ben egy oldalon politizáltunk a Független Magyar Kezdeményezésben, közös munkahelyünk is volt abban az időben a pozsonyi Úri utcában lévő FMK–VPN irodában. Nyilvánosan vállalta az akkor még szokatlan politikus-művész szerepet, az FMK szóvivője is volt abban az időben. Számomra példaértékű volt az is, hogy egyszerre volt benne egyformán a csehszlovákiai, szlovákiai és magyarországi művészeti életben is. Ugyanazt a szellemiséget képviselte, amit a Kalligram Könyvkiadó, állandó kiadója, és később felnőve a mai napig magam is. Az utóbbi években útjaink, meggyőződésünk eltávolodott egymástól, de a mai napig nagy tisztelője maradtam munkásságának.

Martin Bútora Szabó Rezső nagybátyám búcsúztatását fejezte be a következő mondattal, „Legyen számodra könnyű a közös szlovák–magyar anyaföld.” 

Szeretném én is Lajoshoz és családjához írt soraimat hasonlóan befejezni:

Azt kívánom, hogy legyen számodra könnyű a közös európai anyaföld. Nyugodj békében, Lajos.

Németh Ilona

*   *   *

A Mátyás király New Hontban egyik figurája, Schiller Mihály – amolyan tipikusan grendeli figura – Svájcba utazik barátnőjével, Macával. Mivel egyre jobban zavarja őket, hogy a helybéliek keresztülnéznek rajtuk – ők legalábbis így érzik –, Schillerék nagyotmondással hívják fel magukra a figyelmet. Schiller Mihály előbb elhiteti a hiszékeny svájciakkal, hogy ő és barátnője nemcsak „el voltak nyomva” a kommunista Csehszlovákiában, de gyakran éheztek is. Majd azt hazudja, hogy rendszerellenes versei miatt börtönben is ült, amivel rögtön kivívja közönsége szimpátiáját. A derék nyugatiak szíve gyorsan meglágyul a szerencsétlen sorsú kelet-európaiak történetét hallva. A gond akkor kezdődik, amikor az immár teljesen elérzékenyült hallgatósága arra kéri Schillert, hogy szavalja el egyik versét. Schiller Mihály pedig – aki természetesen ugyanúgy nem írt verset, ahogyan nem is éhezett – egy hirtelen ötlettől vezérelve előadja az Anyám tyúkját, amivel mérsékelt sikert arat. 

Hogy miért ez a történet ragadt meg az emlékezetemben az általam olvasott Grendel-regényekből, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre remekül érzékelteti Grendel Lajos sajátos látásmódját. Ő volt az első írónk, aki a szlovákiai magyarság nem éppen szívderítő történelméről úgy tudott írni, hogy mellőzte a pátoszt és a tragikus hangvételt, ugyanakkor mégis hű maradt e közösség szellemiségéhez. A műveit átszövő humor és irónia sohasem járt együtt a történelmi események súlyának bagatellizálásával. Éppen ellenkezőleg, pontosan ezek segítségével alakított ki egy olyan irodalmi nyelvet, amelyen keresztül hitelesen tudott szólni a kisebbségi magyarság sorsáról. Műveiben számos hasonló történettel találkozhatunk, mint a Schilleréké. Ezek az anekdoták adnak sajátos ízt a grendeli prózának.

Azt hiszem, Grendel Lajos mindig is tudatában volt annak, hogy az olvasóknak szükségük van emlékezetes történetekre. Mert abból, ami volt, oly sok minden feledésbe merül, de a jó történetekre valahogy mégis mindig emlékezni fogunk. 

Keserű József

*   *   *

Baktatunk Lajossal a nyár eleji forróságban, a Kalligramból jövet, valamikor az ezredforduló környékén. Átmegyünk a Mihály-kapu alatt, és elhaladunk a Madách Kiadó hajdani épülete előtt, ahol a nyolcvanas évek közepén első verseskönyvem kéziratát adtam át neki; ebben a zöldre meszelt házban volt az Irodalmi Szemle szerkesztősége is, ahová Lajos a rendszerváltás hajnalán maga mellé vett szerkesztőinasnak. Ez azóta is eszembe jut, ha arra járok, és ha Lajos társaságában, mindig meg is említem neki, rettentően unhatja már, talán le is torkollna most, ha tehetné, de hát… most (akkor) elhaladunk a magyar könyvesbolt előtt, amelynek kirakata az ő könyveivel van teli, és reflexből majdnem elkanyarodunk a Nyerges utca felé, ahol egy korábbi évtizedet volt szerencsénk átbeszélgetni abban a kávéházban, amelyet persze megint a mennyek seregeinek kapitányáról neveztek el, de az az ezredfordulóra, már, bizony, bezárt. Haladunk hát tovább a Ventúr utca felé, és nemsokára arra leszek figyelmes, hogy egy fehér inges, öltönynadrágos férfi halad előttünk, mindkét kezében könyvekkel degeszre tömött nejlonszatyorral, aki így, hátsó félprofilból nézvést meglepően hasonlít Bokros Lajosra, az adócsomagjáról elhíresült korábbi magyar pénzügyminiszterre, aki most (akkor) a Világbank közép- és kelet-európai elnöke. Mondom is az én Lajosomnak, hogy figyu, ott megy a Bokros a csomaggal, mire a másik élből hátrafordul, merthogy valóban ő az, és szívélyesen üdvözli az enyémet, aztán mutatja nemrég beszerzett szellemi táplálékát: a Grendel-életműsorozat addig megjelent darabjait. És mindez csupán pár száz méteren.

Annyira része voltál az életemnek, hogy most olyan, mintha belőlem halt volna meg egy darab. Próbahalál, úgymond. Egy hasznos tapasztalat, s ha közvetve is, megint tőled. 

De fel a fejjel, Lajos, semmi nosztalgia! Kész, ennyi volt, ahogy te mondanád. Suhintsd meg az ostort, hadd vigyen már Szent Mihály lova!

És az odaáti Mihály kávéházban aztán ne feledd nekem is kikérni a sört, de várj még egy kicsit, légy most türelmesebb, le ne szálljon a habja.

Hizsnyai Zoltán

*   *   *

Úgy volt, hogy csinálunk egy nagyinterjút. Hogy kissé más lesz, nem az irodalomról vagy a közéletről fogunk beszélni, hanem a zenéről. A rockról, merthogy Lajos és a rock… De a rockról úgy, hogy abban benne lesz az irodalom és K-Európa is. Hazánk, Abszurdisztán. Készültem. El- és újraolvastam az életművet. A novellák lenyűgözők, és az Éleslövészet, a Thészeuszhoz meg szép emlékek. S párhuzamosan a rocktörténet is. Led Zeppelin a legfontosabb Lajos szerint, de a grunge is, meg mindenféle progresszív, jazz- és alter rock, hc, metal. Mert a rock olyan, mint a foci. Ahogy játszol… 

Aztán jött a sztrók. 

A Kalligram falfehér lett, a pozsonyi magyar tanszék nemkülönben. Megkaptam Lajos óráit, hogy akkor most én, helyette. Nem a Nirvana, hanem Esti Kornél. Nem a kamaszlélek szaga, hanem a bús férfi panaszai. Szerencsére Lajos keményebb volt mindenkinél, mint a fekete kutya, lerázta magáról a betegséget. Újra íni kezdett, s nemsokára már megoszthattam az üzenőfalán a Walkot a Panterától. Merthogy nemcsak a mennybe lehet a lépcsőn felgyalogolni. 

Bár Lajos tudta, hogy tájékozódni csaknem lehetetlen. Mindenesetre tett egy próbát. Sok próbát. Élete során mindig törekedett arra, hogy másképp írjon, másképp gondolkodjon, mint korábban. Mintha egy folyton továbblépő bevándorló dalát komponálta volna. De a tájékozódásra törekvés konoksága végigkísérte. 

Később még néhányszor felötlött, hogy jó lenne megcsinálni azt az interjút, de mindig jött más, ahogy lenni szokott. Például Toldi Veronika is egy alapos nagyinterjúval. De az a rockos azért jó lett volna így is valamikor. Talán az lett volna az a vallomás, amit kerestünk, s ami kiindulópontnak is megfelelhetne. Rock and roll hall of fame. 

Beke Zsolt

*   *   *

Mi jut eszembe, ha rá gondolok? Hideget és meleget sugárzó idegen város, édes és savanyú ízű kocsmák és falatozók, Slovnaftból áradó benzin és a Dimitrovkából zúduló vegyszerszag. Ez a Pozsony jut eszembe. Múlt idő. Várakozások a változásokban is állandónak tűnő szerkesztőségi szobák folyosóin, cigarettafüstben. A szerkesztőségi asztalok fölött szállingózó por. Könyv meg folyóirathalmokon üldögélés. A szokásos huncut mosoly és néha a szavak keresésekor az ő betűk zengetése. Azóta divatjamúlt, akkoriban trendi zakók és pulóverek, az elmaradhatatlan válltáska, a mindig szétmorzsolódó cigaretták. Valami máig jól fogható zsongás és valami emelkedett, légies, megmagyarázhatatlan jódkedv érzete a Mihályhoz címzett kocsmában. Ahol ott ülnek a rég elment társak, Fonzi (Talamon Alfonz) és Kenya (Pálovics Laci), és szinte sugárzik Grendel Lajos magas homlokára és repkedő hajára szegezett figyelmes tekintetük. Lassú, megfontolt, érvelős, máskor meg heves és egymás szavába vágó viták Szigeti Laci, Hizsnyai Zoli és Balla Kálmán társaságában, balra, másik asztalnál a hatalmas René. Egy múltba süppedt, talán idealizált világot, helyzetet látok, amikor Grendel Lajosra emlékezem. Egy olyan világot látok, amelynek meghatározója volt. Amiről azt hiszem, akármilyen szürke volt is, mint rendszer, a korosztályomnak, az író és alkotó társaknak ez a társaság, Grendel társasága egyféle mérce volt. Egy élhető élet reménye. Ez az, ami 38 év ismeretségünk után megmarad! Legutóbbi telefonbeszélgetésünkből pedig egy vidám hang, amely bejelenti: „jövő héten megyek haza”! 

Szászi Zoltán

*   *   *

Valami személyeset Grendel Lajosról? Hát legyen. Nem fogom elfelejteni azt az elementáris élményt, amely az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek című regényei olvasásakor ért. Az életről való mély tudást a Szakításokban, Az onirizmus tréfái című novelláskötet misztikus írásait, a Nálunk, New Hontban szarkazmusát. Nem fogom elfelejteni, hogy 1989-ben a mi egyetemista rendszerváltásunk egyik hőseként néztünk fel rá. Nem fogom elfelejteni, hogy amikor verseimet 1991-ben megjelentette az Irodalmi Szemle, 21 éves gyerekként Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán látni akart. Akkor találkozunk először. Nem fogom elfelejteni a közös borozást (talán) a pesti Ibolya eszpresszóban a 90-es évek végén, ahol annyi személyes emléket idézett fel a szlovákiai magyar írók – köztük saját – párttagságáról a kommunista rendszerben. Nem fogom elfelejteni, hogy mellettem állt és támogatott a doktori védésemen 2004-ben. Nem fogom elfelejteni, hogy a Facebook nyilvánossága előtt 2011 őszén azt írta rólam, provinciális ipolybalogi tanár vagyok, aki évek óta nem írt egyetlen használható sort sem. Nem fogom elfelejteni azt a sok könyvbemutatót, ahol a Grendel Lajos könyveiről írott tanulmányaimmal szerepeltem. Nem fogom elfelejteni, hogy az MMA-t, amelynek politikai okokból nem lehetett tagja Kertész Imre, Esterházy Péter, nem tagja Krasznahorkai László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc és a legkiválóbb kortárs magyar írók, ő a tagságával hitelesítette. Nem fogom elfelejteni kiváló, sírnivaló Négy hét az élet (2011) című regényét. Nem fogom elfelejteni, hogy az utóbbi években szinte gyerekes örömmel akart kanonizálni szélsőjobboldali szerzőket (Tormay, Nyirő, Wass), a magyarországi politikai kurzust követve, miközben ugyanennyi erővel kanonizálhatta volna Erdős Renée-t, Szentjóby Tamást, Balázs Józsefet, Ladik Katalint... Nem fogom elfelejteni, hogy 2018. november 30-án hiába vártam őt Wrocławban, hogy a könyvéről beszélgessünk, nem érkezett meg. 

Németh Zoltán

*   *   *

Szia Lajos, rég beszéltünk. Ezt jól megcsináltad, mondhatom, igazán remek, hogy ezt a levelet a szokásos megszólítással már nem fogod tudni elolvasni. Hogy átléptél a szövegbe, hogy az írás, amely megelőzi az életet (istenem, mennyit vitatkoztunk erről!), immár végérvényesen megutózza azt. 

Emlékszel, Lajos, amikor évekkel ezelőtt azon élcelődtél, hogy majd lesz-e, aki nekrológot írjon rólad? Még fel sem ocsúdok a hír után, szól a telefon. Nem akarok nekrológot írni – nekrológot halottakról szokás írni; fut át rajtam a gondolat. De írni fogok. Nem rólad, de neked. Jól megcsináltad, igazán remek húzás, hisz a szövegben már akkor is csak a múlt idő létezik, ha a nyelvtan egyfolytában megvezetni igyekszik az olvasót. Ez a grammatika írja a gondolataim mostanáig, pedig az élet megelőzi azt. Meg az az elv, hogy csak a szöveg van, amelyben mindketten mint hitigazságban hittünk, s erre a kocsmaasztal improvizált oltárán még áldozni is szoktunk. Az író tovább él műveiben. A kijelentés akármekkora klisé is, mint minden valamire való közhely, mélyen igaz. De csak az olvasó szempontjából, s engem most ez érdekel a legkevésbé. Mindaz, amit megírtál, már nem bővül tovább, de ez mégis eltörpül amellett, hogy már nem jön válasz sem a feltett kérdésemre, sem az elküldött levelemre. 

Megpróbáltam számvetést csinálni, hátha leküzdöm a múlt grammatikáját. Néhány napja kutattam a könyvespolcaimon, s megtaláltam a Tulajdonságok nélküli ember három vaskos kötetét. Aki ismer, tudja, mit jelent ez a mű neked, s én is pontosan értettem szavak híján: azt a Musilt kaptam, amelyet te olvastál. Cortázar évekkel ezelőtt hasonló eset volt, bár kevésbé terjedelmes – azt már mindenhogy össze kellett ragasztanom, mert a puhafedeles az én kezemben salátult el teljesen. 

Az utolsó leveleidben írod, hogy újra novellákat írsz – ezt sem tudjuk kitárgyalni. Előtte még regényen törted a fejed, olyanon, amely túlszárnyalja a Négy hét az életet. Nem is tudom, mondtam-e, hogy az volt a kedvencem – meg hogy a Bukott angyalokkal ezt már megcsináltad. Meg azelőtt a Nálunk, New Hontban stb. Meg a régebbi novelláid, azokkal sokat viaskodtam, nem is lehet mást velük, épp úgy, mint a Négy héttel. Továbbra is állítom, beavatási regény ez, ahol a halál a beavató. Már nem kapok választ, hogy jöttek a novellák. Ahogy arra sem, hogy állnak az emlékirataid, melyekből talán még senki sem olvasott – én sem. Emlékszel, amikor a bejelentésedre, hogy nekifogtál megírni az emlékirataid, fricskaként megkérdeztem, hogy halni készülsz-e? Vetted a lapot, de egy könnyed vállvonással hozzátetted, sose tudni. A halált az életbeli fikciód mindig a távoli és kiismerhetetlen jövőbe utalta. Szövegben meg persze a regény végére. 

Nyáron, amikor én Szarajevó girbegurba utcáit jártam, azt írtad, újra felfedezted a Funust – örültem, mert én ajánlottam. S mivel ott például sosem üldögéltünk még, elhatároztuk, hogy felmegyünk majd valamikor – sosemikor. 

Képtelen vagyok folytatni a számvetést, összerakni valamiféle narratíváját annak a regénynek, amelyet a mi kapcsolatunkból írhatnék. Ez nálad életed utolsó tizenöt (?) évét, nálam pedig a húszas éveimet íveli át. Amikor Pozsonyba költöztem, rövid ideje ismertük egymást, talán a nyári írótáborból. Emlékszem, hogy a Hviezdoslav téren ülünk, kora ősz van, szep­-

tember vége, pont, mint amikor utoljára találkoztunk, bár a helyszín változott. Ekkor már volt egy barátom az idegen városban. Mióta elköltöztem Pozsonyból, kevesebbet találkoztunk, jöttek új városok, jött a peregrinációs év, aztán új munka. Milyen jó volt az a néhány év, amikor csak kétsaroknyira laktam tőled, és tervezetlenül is találkozhattunk egy zűrös nap után telente a Café di Prágában, ahol finom a vörösbor, nyaranta a Česká pivnica teraszán, ahol nem szeretted a sört. Már újra idegen nekem az a város, sosem fogok tudni otthon lenni benne. Különben, amikor utoljára találkoztunk, derűs voltál, bár csöppet sem gondtalan – ahogy mindig is –, egy pillanatra elfogott a furcsa kétely: mi van, ha utoljára találkozunk? Akkor ezt az őszre fogtam, meg arra a migráns helyzetre, hogy (csak) átmenetileg vagyok itt (is). Azóta próbálom bemesélni magamnak, hogy csak elköltöztél egy időre a városból, biztos megint meghívtak tanítani valahova, mint a régi szép időkben, díjat kaptál Krakkóban, vagy Pestre mentél egy estre. Vagy Párizsba. Az ám a város! – ezt is megbeszéltük. Elmentem Moszkvába, és megütött a guta – ez a mondat cseng a fülemben, már nem emlékszem, kinek mondod. Akkor én is megijedtem. 

A számvetés, az összegzés lehetetlen. Szétveti a narratív keretet. Merthogy egyfolytában azt feszegetjük. Így például arra sem tudok, mit mondani, hogy a tanítványod voltam-e – ez a töredék motoszkál a fejemben a telefonhívás óta a szerkesztő elakadozó mondataiból. Ez a hierarchikus leosztás teljesen idegen volt tőled, hisz úgy beszéltél velem (szerintem mindenkivel), mint egyenlő az egyenlőkkel. Rengeteget tanultam tőled, pedig sosem tanítottál. Nem tartottál nekem kiselőadásokat, sőt, néha a miértek harapófogójával kellett kihúzni belőled ezt-azt. Sosem foglalkoztunk szövegekkel, miközben eszmecseréink során mással sem foglalkoztunk, mint szövegekkel. Sokszor különbözött, sokszor egyezett a véleményünk, de mindketten tudtuk, hogy ennek nincs jelentősége, az eszmék cserélődnek, köztünk is, és magunk is lecseréljük őket. 

És íme, itt a bizonyíték, hogy az élet megelőzi a szöveget, mert az írásaiddal nem folytathatok eszmecserét, a szövegek hallgatnak. De máshogy hallgatnak, nem beszédes csönddel, ahogy te szoktál, de szirénekként. Ki fog nekem beszólni, kit fogok provokálni, kivel vitázzak, mosolyogjak össze, értsek egyet, kinek morogjak, ki mondjon lakonikus megállapításokat, kinek a hangjában bujkáljon az irónia, kinek vágjak a szavába, hogy botoljon meg a nyelv, kivel keressem a szavakat? Az eszmék cserélhetők, épp úgy, mint a nyelv.  A nyelvet az ember elvesztheti, majd újra birtokba veheti, de gutaütés ide vagy oda, a józan eszed és a humorod sosem vesztetted el.

Nem az írót vesztettem el veled, hanem az embert, aki a barátom volt, és akivel elsősorban az írás és az irodalom kötött össze. Hogy a sok évet és a különböző életfázist mi hidalta át – talán az én koravénségem, talán a te örökifjúságod? –, nem tudom. Az irodalom viszont kortalan. Azt hittem, az író is az. Bár igaz, az író nem vész el, csak átalakul, a megíratlan művekbe pedig belenyugszik az olvasó, de a barát elvesztése pótolhatatlan.

Tényleg jól megcsináltad, elismerem, ilyen írói trükköt még nem láttam: beköltözöl a szövegbe, átveszed a hatalmat, te leszel a hős, és nekem kell megírnom téged. Az írás megutózza az életet. Minden szónak súlya van, minden mondat végére a fájdalom útja vezet. Most már világos. Már csak az olvasód lehetek, s maradhatok. 

Rég beszéltünk, s már nem is fogunk, Lajos, szia.

Száz Pál