A zenés darabok napjai

Szerencsére ez nem befolyásolta őt előadásában, melyet a tőle megszokott színvonalon valósított meg. (Tulajdonképpen annak lenne hírértéke, ha Vas Ottó valamit rosszul csinálna.)

19 órakor a városi művelődési központban a bátorkeszi KESZInpad (sic!) mutatta be a Hair című musicalt. Az 1999-ben alakult társulat a Pomádéval mutatkozott be, s úgy látszik, a zenés műfaj az, ami „bejön” nekik. Az biztos, hogy a szereplők nagyon lelkesek voltak, s tudunk a próbafolyamat nehézségeiről is, de a színpad kegyetlen hely: csak a végeredmény számít. Ebben az újságíróhoz és olvasóhoz egyaránt méltatlan terjedelemben nem akarjuk „lehúzni” az előadást, mely nem nélkülözte az átütő erőt, s voltak benne egészen jó színészi alakítások is, mint Berger vagy Jane (sajnos, a kesziek nem adtak le szereposztást, így nem tudjuk őket nevesíteni), de az nagyon látszott a csapaton, hogy ők most egy fesztivál 1/7 versenydarabját adják elő, hiányzott az a felszabadultság, mely elengedhetetlen „tartozéka” ennek a darabnak. A zsűrinek majd el kell döntenie, amatőr együtteseknél mennyire lehetünk toleránsak a koreográfia pontatlanságaival, mert az elég kellemetlen, mikor egy 3,5 perces szám alatt a csoport egy tagja következetesen a másik irányba mozog. (Rendező: Radvánszky Valéria)

A félház előtt megvalósuló éjszakai előadás a pozsonyi Gong Színtársulat Nebojsa című darabja volt.

Tegnap délelőtt a fesztiválon második alkalommal részt vevő szenci Teátrum Diákszínpad mutatta be az Adrian Mole titkos naplójának színpadi változatát. A díszletet egy karácsonyfa/fogas alkotta, az előadás során szinte végig az egész társulat a színpadon volt, kórusként és háttérzajként funkcionálva. A rendező, Pomichal Mária azt a filmekben bevált – ezúttal azonban nem túl szerencsés – megoldást választotta, hogy a narrátor-Adrian szövegmondásával – azaz naplóírásával – egy időben Adrian II. és a többiek előadják a hallottakat, kellékek nélkül vagy csupán emblematikus kellékekkel: kendő a nagyinak, piásüveg Bert Baxtornek stb. A zenével – talán feleslegesen – megtűzdelt darab végén pedig mindenki táncra perdül, mint valami operettfináléban. Az előadás ötletkavalkád benyomását keltette, azonban nem ártott volna nagyobb koherenciára törekedni és megint az a gradáció.

A szencieket a füleki Apropó Diákszínpad Mesteremberek a színpadon című Shakespeare-adaptációja követte, Szvorák Zsuzsa rendezésében. A hat székkel berendezett színpadot fokozatosan népesítették be a mesterek, hogy felkészüljenek az előadásra. Nagy ötlet, hogy a „szörnyű tragédia” díszleteit a színpadon készítették el a szereplők, az is szimpatikus, hogy az énekhang nem playback, hanem élő volt, és a színpadon lévők számának függvényében erősödött vagy gyengült, de talán ezt is ki lehetett volna hagyni.

Amatőr színjátszásunknak ideje volna már leszámolni azzal, hogy (a popularitásra való törekvés jegyében?) „mindent zenésítsünk meg”. Éppen ezért a mi favoritunk továbbra is a Bernarda Alba háza.