A temetésen

Nemrég feleségemmel egy közeli hozzátartozónk temetésére mentünk. Ámulatomra, elég szépen összejöttünk. Azért ámulatomra, mivel az elhunytat kevésbé szerették. Pedig számomra igazi nagy egyéniség volt, s aki közelebbről is megismerhette, az szintén így érezhetett. Figyeltem a tőlem kicsit távolabbra állók tekintetét, de nem tudtam leolvasni semmit. Lehajtottam a fejem, elmondtam egy imát az elhunytért. Kértem az Úristent, bocsássa meg bűneit, és fogadja be lelkét az ő királyságába. Az elhunytra rátették a koporsó fedelét, s megszólaltak a cigányzenészek. Mert tudniillik, bár ez most nem tartozik ide, az elhunyt cigány származású volt. (Zenével kísérni utolsó útjára az elhunytat, szerintem nagyon szép szokás.) Tehát megszólaltak a cigányzenészek, és nekem könny csordult ki a szememből, a szívemet mintha egy erős kéz markolászná, megroggyantak a térdeim. A zene szép volt. A klarinétos két orcája felduzzadt, úgy fújta, a prímás behunyt szemmel, lágyan, érzéssel szólaltatta meg hegedűjét, úgy ahogy azt kell, majd hirtelen minden elhallgatott, csönd lett. Pár másodperccel később a koporsó körül állók szipogását hallottam. Zsebkendő került elő valahonnan, és a csöndben egy hangos orrfúvás. Az esperes úr elkezdte a szertartást, halkan, tisztán beszélt. A koporsót Szent Mihály lovára téve kitolták a kápolna elé. A nap sugara rásütött a sárgásbarna koporsó fedelére, megcsillantak aranyozott lemezkéi. És ebben a meghitt pillanatban a hátam mögött sustorgásra lettem figyelmes. Ketten beszélgettek, egyre hangosabban. Gondoltam, megfordulok és rájuk szólok, de ahogy eltökéltem magam, úgy le is lohadt bátorságom. Már annyira hangosan beszéltek, hogy a szavakat, sőt a mondatokat is értettem:

– Te, képzeld, tegnap babfőzeléket főztem, a férjem hazajött a munkából, még csak meg sem kóstolta – szólalt meg az egyik hölgy. – Ma az egészet úgy, ahogy volt, kiöntöttem. Azt mondta, húst, húst szeretnék enni. Húst? Ki bírja ezt anyagilag? De hiába bármily szó, rám se hallgatott, kész bolondokháza.

– Nálunk sem minden fenékig tejföl – szólalt meg a másik, s a hangja remegett az izgalomtól.

– A férjem... a férjemnek szeretője van.

– Nem mondod!

– Úgy biz’, de mondom.

– Honnan tudod? – kérdezte az előző hang, mely kicsit ércesebb s ez alapján ítélve talán idősebb is volt.

– A levélből – jött a válasz.

– Milyen levélből? Kérlek, beszélj értelmesebben.

– Hát a levélből – szólt a fiatalabbik, a remegő hangú –, melyet a kabátja zsebében találtam.

– Te, Julis! Te találtál egy levelet a férjed kabátja zsebében?

Na szépen vagyunk, gondoltam magamban, az egyiknek már a nevét is tudom.

– Igen – felelte Julis.

– Mi volt benne?

– Drága Ferikém – így szólt a levél –, ha ma este eljössz, megbeszélhetjük a tegnap estét. Fáj, hogy haraggal mentél el. Még mindig szeretlek és ígérem, többé nem zaklatlak, hogy válj el. A te mucikád, Piri

– A te mucikád, Piri? A szemtelenje, a kis k. És ismered?

– Honnét a fenéből ismerném? De majd megtudom én, istenuccse, ellátom a baját. Talán a munkahelyén jöttek össze, tudod, Feri a városban dolgozik.

Ahogy így hallgattam őket, s néztem az előttem fekvő koporsót, a két dolog mintha nem volna összhangban. Istenem, milyen fura az élet, a halál és az élet játéka egyszerre elevenedik meg előttem. Úgy éreztem, nincs az a pénz, az a hatalom, mely most rábírna, hogy megforduljak és rendre utasítsam őket.

Felfordult a világ. Az emberek még az ilyen szent helyre is magukkal hozzák gondjaikat. Hol az illem? Hol van az együttérzés? Hol van a szeretet, a kegyelet? Ez már mind a múlté? A régiekben még volt tisztelet, tudták, mikor kell „élni”, mikor elmélyülni. Ma, ahogy figyelem az embereket, többnyire nem élnek, csak léteznek, és ez óriási különbség. Mert csak ki élt, nyugodhat békében, aki létezik, az csupán megszűnik létezni.