A társadalomtudós báró

Ebbe a sorba, no és természetesen a kor nagy vállalkozásához, az Enciklopédiához tartozott Montesquieu, Charles Louis Secondat de la Bréde báró, a modern francia társadalomelmélet és politikatudomány egyik megalapozója is.

A 17. és 18. század volt az, amikor a modernitás eszméi kiformálódtak és a társadalomértelmezésben túlsúlyra jutottak. Mit jelentett ez? Elsősorban azt, hogy az ún. klasszikus természetjog – amely az általánost az egyedi elé, a morált az érdekek fölé, az istenit a természeti alapjába helyezte – átadta helyét a modern természetjognak, amely a társadalmat az egyénből, a jogot az érdekekből, az emberit a természetiből eredeztette. Filozófiai szinten mindezt John Locke és Thomas Hobbes, a jogelméletben pedig Hugo Grotius fogalmazták meg.

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez volt az a korszak, amikor az európai irodalomban is megformálódnak azok az új zsánerek és témák, amelyek révén a filozófiát és a politikai gondolkodást is megelőzően jelentek meg a modern egyént kifejező archetípusok. Ekkor lép a színre Robinson, aki önmaga képes civilizációt kiépíteni egy lakatlan szigeten, és ekkor kel útra Don Quijote is, aki az idejétmúlt eszméket próbálja feléleszteni a mindenki által elfogadott transzcendens értékek nélküli világban – sikertelenül. Elkezdi karrierjét az új epikai műfaj, a regény, amely a modern ember metafizikájává válik. Angliában már egy újfajta társadalom épül, és az egyelőre száműzötteket befogadó Újvilág is kezd függetlenedni Európától. Franciaország pedig érzi, hogy társadalmi-politikai berendezkedése nemsokára új nevet fog kapni: ancien régime.

Nos, ebben a korszakban élt Montesquieu, aki származását tekintve arisztokrata volt. Műveltsége és bő tapasztalatai (bejárta pl. Ausztriát, Magyarországot, Itáliát, Bajorországot, Hollandiát, Angliát) azonban arra vezették, hogy szembesítse hazája viszonyait a fejlettebb társadalmak berendezkedésével, és fogalmazza meg azokat az elveket, amelyek révén elemezhetőkké válnak a jogi és politikai viszonyok, és valamifajta ideális állam is elképzelhetővé válik.

Első műve, a Perzsa levelek (1721) inkább szépirodalmi, mintsem politikai munka. Ő maga is azt állította, hogy valami „regényfélét” írt, és ebben van némi igazság, hiszen a korban divatos levélregény-formát választotta. Ez a műfaj ugyanis az iróniát is lehetővé tette azzal, hogy a fiktív levélírók szerepeltetése révén a szerző távolságot tarthatott magától a szövegtől. A kor leghíresebb és leghírhedtebb levélregénye is francia szerzőtől, Laclose-tól származik. Montesquieu művében a két főszereplő, az Iszpahánból származó Üzbég és társa, Rika az elképzelt perzsa és a reális francia viszonyokat veti össze, de az elutasított keleti despotizmus mögött gyakran felsejlik a francia valóság. Montesquieu kortársa, Diderot is kihasználta ezt a modellt, és talán az sem véletlen, hogy azonosan vélekedtek a nők társadalmi helyzetéről. Ebben a műben Montesquieu szól az egyházról, a tudományról, valamint az ideális társadalomról is, amelyben a természettel összeegyeztethető erény uralkodik.

Társadalomelméleti és politikatudományi szempontból A rómaiak nagysága és hanyatlása (1734), valamint A törvények szelleméről (1748) c. művei a fontosak. Az előbbiben az erkölcs és a hatalom közti kapcsolatok természetét próbálja meghatározni, és arra a következtetésre jut, hogy a köztársaság képviseli az erényt, míg a császárság a moralitás hanyatlását hozza magával. Végeredményben azonban hasonlót állít, mint a Perzsa levelekben: hogy az erkölcs összeegyeztethető a politikával. Utóbbi műve az, amelyről joggal tartja a hagyomány, hogy a modern francia politikatudomány megalapozása. Ebben a grotiusi jogfelfogásból indul ki, de az igazi nóvum a kormányformákat meghatározó erők felfedezésében rejlik. Montesquieu az, aki a 19. századi pozitivizmust (Comte, Taine) anticipálva elsőnek mondja ki, hogy a társadalom jellegének – esetünkben a kormányformáknak – a változásai mögött éghajlati, morális és életmódbeli feltételek állnak. Konkrétan azt állítja, hogy az éghajlat határozza meg az emberek jellemét, és ez utóbbi befolyásolja a törvényeket. Az éghajlat mellett a föld jellege és a demográfiai mutatók is determinálják azt, hogy milyen társadalmi berendezkedés alakul ki az egyes országokban.

Az említett történetfilozófiai elvek mellett Montesquieu politikai követelményeket is támaszt művében, mégpedig az angol példával élve a törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalom szétválasztása mellett áll ki. Ellenkező esetben – mondja ő – a szabadság nem valósulhat meg. Ismerve a korabeli francia felvilágosodás gondolkodóinak nagymérvű ateizmusát, érdekes, hogy Montesquieu nem utasítja vissza a vallás szerepét a társadalomban. Figyelemre méltó az a megfigyelése, miszerint a mérsékelt kormányzás inkább a kereszténységnek, míg a zsarnokság inkább a mohamedán vallásnak felel meg, valamint hogy a katolicizmus a monarchiához, a protestantizmus pedig inkább a köztársasági formához kapcsolódik. Montesquieu szerint különbség van a jogi értelemben vett, valamint a politikai szabadság között, de az ideális államnak mindenképpen garantálnia kell a politikai szabadságot, amelynek nem a kiváltságokon, hanem a vagyoni meghatározottságon és a személyi érdemen kell alapulnia.

Montesquieu és kortársa, Rousseau között abban áll a legnagyobb különbség, hogy bár mindketten a szabadság kérdését helyezik előtérbe, Rousseau-nál a szabadság inkább a természeti állapotban létező előfeltétel a haladáshoz, Montesquieu ellenben úgy véli, hogy konkrét politikai (törvénykezési) lépések révén juthatunk el a szabadsághoz. Kortársai közül D’Alambert nagyra tartotta, Helvétius viszont kissé lekezelte Montesquieu-t. Eszméivel mindenesetre befolyásolta Jeffersont és az amerikai alkotmány megfogalmazóit, ami arra enged következtetni, hogy nem volt álmodozó, és hogy abban a mértékben, ahogyan közeledett egyfajta „szociológiai” látásmódhoz, elmélete is gyakorlatiasabb volt. Ami ebben az esetben nem vált az elméleti szint kárára.