Kultúra

A színházcsináló

Nyolcvanéves a színházcsináló Beke Sándor – ezzel a hírül adó és invitáló címmel nyílt színháztörténeti kiállítás Komáromban az idei Jókai Napok keretében. A rendezőnél ez az az életkor, amikor már büszke lehet a sok-sok évére, de azt mondhatja, hogy még mindig rendez. Kifürkészni ezt (is), ez szabja meg tegeződős beszélgetésünk tónusát.
Miklósi Péter

2019. június 21. 19:00

- Somogyi Tibor felvétele

Sándor, jó öregnek lenni? Őszinteség dolgában az ember többet engedhet meg magának? 

Erre én nem gondolok. Engem az lep meg, hogy nem veszem észre az öregséget. A tárlat paneljeit látva az viszont meghökkentett, hogy mellőzésem évei dacára több mint ötven bemutatóm kötődik a komáromi társulathoz és a kassai Thália Színházhoz! A fotókat nézve pedig rádöbbentem, hogy mindegyik előadásról akár regényt tudnék mesélni, annyira elevenek az emlékeim. Minden történet, a színészek arcjátéka, tulajdonképpen minden eszembe jut, lélekben pedig még a színpadi zenét is hallom. Úgyhogy az idő számomra, a szó jó értelmében, „zavarba” hozó tényező. 


Pályád legelején, kereken hatvan évvel ezelőtt, az aligha volt nyilvánvaló, hogy a magyar színjátszásnak (Cseh)Szlovákiában lesz valaha Beke-korszaka. De lett, és nem hiszem, hogy érdemes volna tiltakoznod ellene. 

Őszintén szólva sohasem, talán álmomban sem foglalkoztatott, hogy lesz, vagy nem lesz majd ilyen korszak. Én dolgozni akartam. Lényegében a pályám is így indult. 1958ban saját kategóriámban megnyertem itt Komáromban az országos magyar szavalóversenyt, ezen a jogon pedig eljutottam Dolný Kubínba, a szavalóversenyek győzteseinek központi fesztiváljára. Ott jelen volt Fellegi István, a Magyar Területi Színház akkori igazgatója is, aki felajánlotta, hogy azonnal jöhetek Komáromba színésznek. 

Mi volt az első szereped? 

Rögtön a hivatalos felvételem estéjén egy beugrás: az Egy pohár víz című darabban aznap én voltam a hercegnő mögött parókával és kosztümben szótlanul haladó lakáj. A Szélvihar című Dobozy-drámában hamarosan megkaptam az első komoly szerepemet, de akkor sem a jövő ábrándjait kergettem, hanem minden igyekezetemmel meg akartam felelni a partnereimnek, Bottka Zsuzsának és Konrád Józsefnek. Bátran állíthatom, hogy Bottka Zsuzsa olyan nagyszerű színésznő volt, aki Budapesten Gobbi Hildával vagy Bulla Elmával is fölvehette volna a versenyt. Nálunk viszont méltatlanul elfelejtette az utókor, és annak idején a kollégák sem becsülték kellőképpen. 

Hogyan lesz az emberből színházi rendező? Főnök akar lenni? Mert akárhogy nézzük, azért az háttérmunka, még ha a premier végén kihívják is a színpadra. 

Addig viszont az utolsó sorban ül a saját premierjén... Emlékszem, az első színházi tapasztalatok megszerzése után, a pozsonyi főiskolai évek alatt – a más egyetemeken tanuló magyar diákokkal együtt – megcsináltuk a Korunk és költészetünk című, nálunk zsánert teremtő irodalmi színpadi előadást. Én akkor felkerestem Borodáč tanár urat, és arra kértem, adjon tanácsot, mert rendező szeretnék lenni. Beleszerettem ebbe a megszervezni, biztosítani, előre gondolkodni, embereket magam köré gyűjteni és együttműködésre bírni feladatba. Még ma sem merem kimondani, hogy azzal biztatott: nagy szolgálatot teszel a színházművészetnek. Eszerint ő is láthatott bennem valamit, vagy csak arra gondolt, hogy kevés a színházi rendező. 

Esetleg észrevette, hogy nem leszel olyan jó színész, mint rendező lehetsz! 

Színésznek is eleven voltam. És nemcsak a Szélviharban volt sikerem, hanem a Manon Lescaut-ban is. De inkább az hozott lázba, ha a nézőtérről figyeltem a próbát. Ami élmény, úgy tud bevésődni a rendező agyába. 

Tanulsz még most is? 

Még mindig készülök, még mindig látok. És mindig megpróbálok olyan darabokat színpadra vinni, amelyek ebben a kusza és indulatos világban engem is érintenek. 

Mi volt az első olyan rendezésed, amire ma is azt mondod, hogy igen, ez Beke, ez most is rendben van! 

Az első kétségkívül O’Neill Jones császár című darabja volt Budapesten, ez az előadás Párizsba, a Nemzetek Színháza Fesztiválra is meghívást kapott. Ezt követte Komáromban a diplomarendezésem, az 1968 januárjában bemutatott Rómeó és Júlia a velem végzős Galán Gézával és Thirring Violával a címszerepekben. Ez azért volt izgalmas, mert hatvannyolcban lázadó nemzedék voltunk, és az én rendezői dinamikám sokban eltért a magyar színjátszásban addig szokásos, vontatott tempóritmustól. 

Mit kell tudnia igazából egy rendezőnek? 

Többet, mint darabot olvasni. A társadalmat, a társadalompszichológiát is jól kell tudnia olvasni hozzá, hogy annak légkörére a készülő új bemutató is ráhangolódjon. De azért több minden máshoz szintén értenie kell. Szerencsére nekem Pozsonyban is, Budapesten is olyan zseniális tanáraim voltak, akiknek ha meg akartam felelni, akkor stréber módon tanultam. 

A színészhez is kell értenie? 

A színész olyan, akár egy hangszer, nem szabad hát összetörni. Roppant érzékenyen kell közelíteni hozzá. Óvatosan, fogadókészen és szeretettel. Úgy „játszani” rajta, mint a hegedűn. Ha netán le van hangolva, ami sűrűn történhet, akkor fel kell hangolni, hogy a „húrok” a helyükön legyenek. Például Kassán, ahol a színész gyakran éjszaka ért haza az esti vidéki vendégjátékról, nem várhattam el tőle, hogy a kora délelőtti próbán ugyanabban a jó lelki-fizikai állapotban legyen, mint én, aki az estét is otthon tölthettem. Ezért illett átadnom neki az én energiatöbbletemből, hiszen a színész a rendező által töltődik föl, nem öngerjesztésből. 

A Thália Színház létrejötte Kassán életed büszkesége? És hogy Komáromban a MATESZ-ból 1989 után Jókai Színházat faragtál? 

Amikor ezek a dolgok két évtizednyi különbséggel lejátszódtak, egyszerűen csak éreztem, hogy valami rendkívül fontos dolgot kell tenni. Főként 1968–1969-ben foglalkoztattak nagy ívű tervek. Kassán például nemcsak színházat akartam alapítani, hanem a színházcsinálás mellett lapot is indítani, a főszerkesztőnek Tolvaj Bertalant gondoltam. De az élet nem úgy forgatta a társulat szerencsekerekét, hogy mindez így megvalósulhatott volna, és hát a politika küllői több tekintetben bedaráltak bennünket. 

Viszont pályafutásod egyik meghatározó fordulópontja, a kassai Thália fennállásának félszázados jubileumát ünnepli! 

Igen, és a kassai magyar színházat valóban egy vágyálom beteljesülésének érzem. A Komáromból átjött művészekhez 76 jelöltből válogattuk az új társulatot alapító gárdát. Ma már nyilván Háry Jánosnak tartanak, ha valahol elmondom, hogy egy szakiskola, a kassai Ipari tornatermét építettük át színházteremmé, éspedig úgy, hogy a közeli községekből a mesteremberek ingyen segítették az átalakítás igényes munkálatait. Számomra ez a színházalapítási bűvölet máig érvényes és csalhatatlan bizonyítéka annak: ha az embernek kellő akarata, céljai meg hite is van, akkor megtalálja szándékai megvalósításának módját. 

Sok bajod volt, esetleg ma is akad még abból, hogy küzdő vagy? 

Persze. Már csak azért, mert valamikor a dolgok olajozottabban működtek, most meg úgy látom, hogy szinte sehogy sem működnek, ezért mozgatni kell őket, ami ritkán megy ferde pillantás nélkül. Mindenki úgy képzeli, hogy beállt egy rendszer, egy korszak, és megállt a csónak a tó közepén, már csak halászni kell. Én viszont nem az állóvizeket keresem. Ha önmagamat hasonlítom, akkor öröklődésem genetikai ősei valaha egy pisztrángos vidék közelében élhettek. 

Sokáig olyan hírben álltál, hogy nehéz természet vagy. Próbaidőszakban maximalista. Hogy nem egyszerű veled! Ez zavart? 

Azt tudom felelni, hogy akinek határozott elképzelése meg akaratereje van, az zavarba kerül az életben. Ez a típus manapság a társadalom legkevésbé népszerű rétege. Mára a számítógép, a mobiltelefon meg a multimilliomosok világa mindenkit maga alá gyűrt, úgyhogy akaraterőről ma már ritkán beszélhetünk az embereknél. De én nem az az alkat vagyok, aki képes ezt a hullámhosszt felvenni. 

Akárhogyan is, jelenségként mégiscsak szembesülnöd kell ezzel. Kudarcként éled meg? 

Nem. Mosolygok és továbbmegyek. Egyszerűen nem tudok, ezért nem is akarok megváltozni. Ez vagyok. Egy szilvafának se mondhatod, hogy miért nem jegenye. Nem tud az lenni. 

Az ember önmagát is keresi a rendezéseiben? Olyan ez az egész, mint egy folyamatos pszichoanalízis? 

Ezt jól látod. Bár ez többnyire csak utólag derül ki. Nálam ez annyiban is szerepet játszik, hogy rendezés közben idegileg együtt haladok a színésszel. Ugyanúgy megélem azokat a szerepeket, mint a színész. Csak én belsőleg, ő pedig megmutatja, hogy mit él meg. 

Előfordult, hogy kételkedtél önmagadban? 

Cirka 120 rendezés közben nemigen volt időm kételkedni. Mert sohasem rendeztem olyan darabot, amit nem szeretek. És ha kellett, átütöttem a falat, hogy amit elterveztem, azt a színpadra állíthassam. Meggyőződésem, hogy ott és oda kell jó színházat csinálni, ahol vagyunk. Ez azt jelenti, ha Komáromban voltam igazgató, akkor Klapka Györgyről írattam színművet. De írattam darabot Esterházy Jánosról is. Amikor Árpád-házi Szent Erzsébetnek volt évfordulója, róla írattam darabot, hogy bemutathassam Kassán. Ugyanitt most már a harmadik Márai-darabot rendezem, mert úgy érzem, neki abban a városban helye van. Hiszen ha tetszik, ha nem, Kassát Márai tette világhírűvé. 

Egerben élsz, nálunk is rendezel. Miként látod: a mai szlovákiai magyar színjátszás műhely- és közösségszerűen működik? 

Én mostanában úgy látom, hogy pont a legfontosabb, a közösségszerűség, egymás intézményi támogatása az, ami hiányzik. 

Nyolcvanévesen is emlékszel még arra, hogy Csilizradványon kölyökként mi volt az első színházi élményed? 

Egy vándor bábszínházas jött a szülőfalumba, és a János vitézt játszotta. Három tojásért lehetett bemenni az előadásra. A következő élmény a színművész Szabó Sándor fellépése volt a falunkban, akitől már pontosabban meg mertem kérdezni, hogy mit szavalt. Az általános iskola után pedig azért mentem az egykori tanítóképzőbe Pozsonyba, mert Radványon az osztályfőnököm megnyugtatott, hogy ott színház is van! 

Azóta pedig vallásosan megszeretted a színházat? 

Több mint vallás. Mánia!... 

Van arra terved, hogyan vonulsz vissza? Az ember egy darabig felépíti, azután leépíti a pályáját. 

Nyolcvanon túl már Isten ajándékának tekintem, ha még rendezhetek. És ha másként alakul, hát akkor majd a pincémben több időm lesz foglalkozni a boraimmal. 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Továbbra sincs megegyezés az MKP és a Híd között

Frissítve

Hetekig is eltarthat a Tátrában rekedt barlangászok mentése

VIDEÓ: Puskás-díj - Zsóri Dániel gólja is a jelöltek között

Tizenhat fiatalkorú volt a Párkányban elfogott illegális bevándorlók között

Anya csak egy van, de bízhatunk benne?

Rolls-Royce Dawn: a várt pirkadat

Legfrissebb galériák
Olvasta már?