A szabadosság iskolája

# Míg a Szodoma százhúsz napjának narratív hálója a Boccaccio-féle Decameron kronologikus rendszerével mutat rokonságot, a Filozófia a budoárban a nevelési-felvilágosító célzatú erkölcsnemesítő dramatizált könyvecskéket, illetve a szümposzion-keret köré szerveződő bölcseleti tradíciót parodizálja. A filozófia inadekvát térbe kerül: a budoárba, a nevelés pedig az elméleti dogmagyártás és teoretikus példálózás helyett pragmatizálódik: azaz kiemelt pozícióba kerül a szemléltetés.

A novellisztikus keret a következő: Madame de Saint-Ange beavatja a szigorú erkölcsi felügyelet alatt nevelkedett Eugénie-t a nemiség és a nemiségértelmezés rejtelmeibe egy „megátalkodott libertinus”, Dolmancé, valamint testvére segítségével. A legvariábilisabb és a közerkölcs szabályait leginkább áthágó szexuális praktikák sorjázása, részletes „betanítása” mintegy apropót kínál egy-egy erkölcsfilozófiai tétel kifejtésére a gyönyörelv primátusáról, a teizmus ártalmairól, a szodómia védelméről, a nők társadalmi pozíciójának átértékeléséről, az erőszak jogosságáról, a szülői szeretet önzéséről stb. Ezek a meghökkentő tézisek a traktátus verbális humorát fokozzák, mely az obszcén nyersesség és a védőbeszéd erősen retorizált regisztereit békíti össze.

Nem számít más, csak a gyönyör maximálása, a szexuális konfigurációk legoptimálisabb térnyerésének kiötlése. E konfigurációkba és beszédmódba olvas bele később Roland Barthes, Sade egyik legnagyobb értője és rajongója egy sajátos nyelvet és létezésesztétikát. Sade márki szövegét kétségtelenül a nyelv teremtő funkciói működtetik, melynek mechanizmusai kiszámíthatatlanok, a szöveg ugyanúgy az előre ki nem terveltség, a spontaneitás látszatát kelti, mint a legizgatóbb gyilkosság.

A tanítás, a beavatás fokozatos rendje is meg-megtörik, a didaxis kordában tartása ugyanolyan kéjfokozó elem, mint a gyönyör elnyújtására tett, fájdalomig fokozható igyekezet a szexuális aktus során. Eugénie valamennyi fejlődésregény főhősénél ragyogóbban halad a tudás csapásain, s ahogy teste kitanulja a maximálható gyönyör praktikáit, a férfi teljes szexuális kiszolgálását annak valamennyi járulékos elemével, szelleme is úgy alakul át: a test szüzességének elvesztése a társadalmi erkölcs és nevelés kínálta „pszeudo” tudás hályogának átszakításával analóg. A Dolmancé és Madame de Saint-Ange által képviselt ellenvilág eszméi a végletekig radikalizálhatók, s komikumukat nemcsak az fokozza, hogy a kifejtést a legelvetemültebb nemi aktusok közben vagy az aktusok utáni refraktor periódusokban ejtik meg, a gyönyör nedveitől lucskosan, a gerjedelemfokozás és beteljesedés meglehetősen sajátos nyomait viselve magukon, hanem az a cinkosság is, mely a verbális megnyilatkozások nyelvi regisztereit vegyítve szinte egymást túllicitálva a képtelenebbnél képtelenebb ötletekben, ugyanakkor a gyönyör fokozását a lehető leghatásosabban megkomponálandó, végigvonul a két tanítómester szexuálisan motivált viszonyán. A hagyományos, érzelmi-erkölcsi álláspontot csak Eugénie naivnak kikiáltott eszmei, illetve az Eugénie szüzességét végül is elvevő lovag eszmefuttatásai őrzik valamelyest.

A szöveg nyelvi zsenialitása az az összetettség, az a narratív játék, mely a regény, a dialógus, az erkölcsi példázat irodalmi bűvkörébe vonja az agitatív röpirat, a törvénykezés és a pornográfia nyelvi kelléktárát is. Ebben a sajátos elegyben bontakoztatja ki Sade végül is eszményi társadalomképét, utópiáját. A nemi önkényuralom periodikusan változó, időbeli felosztása nők és férfiak között mintegy e rendszer alapköve lenne. Az ember humanista erényeit, melyek örök erkölcsi kategóriákként tündököltek megannyi századon át, hamisnak nyilvánítja, s az illúzió kategóriájába sorolja át: prostituálódva vetíti rá azokat a budoár létterére, mely mintegy mikrokozmoszként, egy igaz szigetként kínál kézzelfogható alternatívát, modellt a világ totális átrendezéséhez. Ellenvéleménynek nincs helye: az Eugénie nevelését meghiúsítani vágyó anyja büntetése, megerőszakolása, vérbajjal való megfertőzése és megkorbácsolása (stb.) mindezt ékesen bizonyítja a regényes, dialogizált értekezés záróaktusában. Sade márki, akinek ezúttal Kovács Ilona a magyar alteregója, s akit legalább ugyanannyian tartanak pszichopata őrültnek, mint figyelemre méltó irodalmárnak és bölcselőnek, e művével sem okoz majd csalódást sem az egyik, sem a másik tábor számára. (Sade márki: Filozófia a budoárban. Lazi Könyvkiadó, Szeged 2001.)