A postás többé nem csenget

Márta, mióta eszét tudja, mindig utálta a reggeleket. Alig bírt kikászálódni az ágyból. Miután megitta az első méregerős kávéját, meghallgatta a híreket, kezdett magához térni.

Ez a mai reggel is nagyon nehezen indult. Tréfásan magában speciális reggeli depressziónak nevezte ezt az állapotot. Tudták a munkahelyén is, kora délelőtti rossz hangulatát tolerálták kollégái. Aztán ahogy múlt az idő, úgy jött meg egyre inkább a kedve. De nem volt ez mindig így, vagy nyolc éve kezdődött. Mintha csak tegnap lett volna.

Márta nagyon jó házasságban élt. Zoltán kedves, gyengéd, megértő férj volt. Sokat jártak együtt kirándulni, egyetlen kislányuknak, Csillának szinte mindent megadtak. Aztán bekövetkezett a tragédia. Azon a kora nyári napon Márta nem ment be a munkahelyére, szabadságot vett ki. Még délelőtt beugrott a fodrászhoz egy kis igazításra, utána vásárolgatott. Majd hazament. Éppen apósa kedvenc süteményét fejezte be (úgy volt, hogy délután meglátogatják az öreget), mikor jött a borzalmas telefonhívás. Zoltán a munkahelyén összeesett, mire a gyorsmentő a kórházba szállította, az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. No meg a szörnyű diagnózist: agyembólia. Márta addigi gondosan felépített világa egyik napról a másikra összeomlott. Összeroppant, egyedül a kislánya kedvéért vállalta tovább, élte az özvegyek siralmas életét.

Tavaly tavasszal váratlan dolog történt, a kisváros régi postása ugyanis nyugdíjba ment. Utódja, János középkorú férfi volt. Eleinte, ha hozott levelet vagy egyéb küldeményt, csupán csak pár szót váltottak. Majd egy borongós tavaszi délelőtt Márta hirtelen ötlettől vezérelve behívta a postást egy kávéra.

Nem túl magas, átlagos férfi, nem is különösképp jóképű. Márta mégis úgy érezte, hogy vele talán le tudná élni hátralevő életét. A kislányával, Csillával is bámulatosan hamar összebarátkoztak, érzéke volt a kamaszokhoz, noha neki sosem volt gyermeke.

A férfi is egyedül volt. Márta meg a közelében valami belső biztonságot érzett. Boldogságban, szerelemben telt el a tavasz, a nyár, az ősz, télre, szilveszterre tervezték az esküvőjüket.

Decemberben leesett az első hó. Az utak síkosak, járhatatlanok voltak. És egy nap megtörtént a baleset. János olyan szerencsétlenül borult fel a kerékpárjával, hogy súlyos gerincsérülést szenvedett. Márta hősiesen látogatta a kórházban, ételhordóban vitte neki a finom ételeket.. Már akkor sejtette, hogy házassági tervüket tönkretette, meghiúsította a baleset.

János tolószékbe kényszerült. Márta ennek ellenére hozzá kötötte volna az életét, de a férfi bántóan ridegen, elutasítóan viselkedett. Végül megkérte Mártát, hogy ne látogassa többé. „Még az a szerencse, hogy kötöttem előnyös életbiztosítást, így nem szorulok másoktól alamizsnára” – mondta. Hát igen, sosem lehet tudni, mit hoz a holnap. Boldogító kapcsolatukból annyi maradt, hogy Márta is kötött életbiztosítást, gondolva a lányára.

Nagyon elmélázott a múltban, pedig lassan ideje munkába indulni. Muszáj valami vigasztalóra gondolnia. Tekintete a konyha ablakára az új függönyre esett. Nemrég vette. Az ablaküveg piszkos volt, délután meg kell majd tisztítania. Most azonban vár az iroda, sóhajtott. A fürdőszobába ment, megmosta arcát, megfésülködött. A tükörből egy idegen, fáradt nő arca nézett vele farkasszemet. Igazából most döbbent rá, hogy az öregedés nem is olyan borzasztó. Sokkal borzasztóbb az, hogy a postás többé nem csenget.