A portlandi Raszkolnyikov

Bár a columbiai középiskolai tömeggyilkosságot felidéző Elefánt című, 2003-ban cannes-i győztes filmje után a rockidol Kurt Cobain viharos életének záróakkordjai alapján forgatta következő opusát (2005 vitathatatlanul egyik legjobb filmjét, ahogy azt a The New York Times kritikusa írta), a főhősök ott is húsz év körüliek voltak. Legfrissebb munkájával, a Paranoid Parkkal, amely az idei cannes-i mustrán A 60. évforduló díját kapta, ismét a kamaszok zűrös világáról készített elgondolkodtató látleletet.

Gus Van Sant sikeres hollywoodi vállalkozásai után önszántából hagyta el a nagy stúdiók biztonságát, és a jeles sztároknak (Keanu Reeves, Matt Dillon, Nicole Kidman) nem kis időre búcsút intve, „hétpróbás” rendezőként állt be a független filmesek sorába. Előbb egy lövöldözésektől hangos gimnázium folyosóin instruálta szabadon választott ifjú színészeit, aztán a természet nem is olyan lágy ölén (magány egy amerikai erdő szélén), most pedig egy portlandi játéktérre, egy híd alatti gördeszkapályára lépett.

A jégen csak elcsúszni lehet – a betonhullámok sokkal veszélyesebbek. Egy operatőr számára viszont ez a terep sokkal izgalmasabb. Christopher Doyle, aki Wong Kar-wai mellett vált híres operatőrré, szinte madárrá változik a káprázatos technikával „deszkázó” srácok között. Kézi kamerájával ő maga is természetes könnyedséggel röpköd, forog, siklik a levegőben, így minden képsora azt az érzetet kelti, hogy a néző is aktív részese ezeknek a cirkuszba illő, bámulatos gördeszka-produkcióknak.

És akárcsak Doyle, Gus Van Sant is minden erejével azt akarja elérni, és el is éri, hogy másfél órára a banda tagjai, amolyan alkalmi vagányok legyünk. A forgatókönyvet Blake Nelson regénye alapján ő maga írta. Mint nyilatkozta: három oka is volt arra, hogy a könyvet filmre vigye. Az első: a cselekmény Portlandben játszódik, legkedvesebb városainak egyikében. A történet főhőse egy tizenéves fiú, aki halálos kimenetelű balesetet okoz. Ez volt a második izgató tényező Gus Van Sant számára. S végül a harmadik: a gördeszkapálya sajátos fílingje, vad és fülledt hangulata. Nem véletlenül hívják ezt a helyet Paranoid Parknak a portlandi tinédzserek. Üldözési tébolyuknak ez ad szabad teret, feloldhatatlannak tűnő belső magányukra itt találnak „intravénás löketet”. Még azok is ide menekülnek, akik nem tagjai ennek a furcsa kasztnak, inkább csak néma szemlélői a tanítás utáni „magánolim?pi?ának”.

Alex a barátja révén jut el a nem éppen angyalokat csábító, pokoli betonparkba, kamaszkorának min?den nyűgével másutt nem is tudna mit kezdeni. Ő tizenhat, öccse 13 éves, sok lelki közük nincs egymáshoz. Szüleik válófélben, s most mindkettőjük számára az a fontosabb, hogy velük mi lesz, gyerekeik kínja egyiküket sem foglalkoztatja. A kisebbik gyerek anyja mellett szenvedi a családi drámákat, a nagyobbik kültelki vagányok között próbál felejteni, vagy éppen „repülni”. Új keletű haverja csábítására ugrik fel a mozgó szerelvényre, és a bajt is ott követi el – anélkül, hogy szándékában állt volna. Deszkájával ugyanis rácsap a mozgó vagonok után szaladó éjjeliőrre, aki az ütéstől megtántorodva a szomszédos sínekre, az éppen közeledő vonat alá esik. A kerekek derékban kettészelik, s Alex látja is, amint a férfi belehal sérüléseibe. Gördeszkáját a folyóba veti, ruháit zsákba gyűri, a rendőrtiszt éppen hogy csak elbeszélget vele, anélkül, hogy a bűn árnyéka egy kicsit is rávetülne. Az eredetileg lineárisan elmesélt történetet Van Sant részletekre bontja, megkavarja, mi pedig, akár egy kirakójáték darabjait, az epizódok időrendi sorrendjében egymásba illesztjük. A titok azonban titok marad. A bűn terhe mázsás súlyokkal nyomja Alex lelkét, de mert a rendőrség sem tudta leleplezni, hallgat. Csak a lelkiismeret-furdalás végzi pusztító-romboló munkáját. Hogy meddig, a filmből nem derül ki. Alex, a hamvas arcú, portlandi Raszkolnyikov magában bűnhődik, hangtalan kálváriája újabb tucat lakat a lelkére.

Gabe Nevins játssza a deszkás fiút. Olyan az arca, mint egy raffaellói angyalnak. Meg sem kell szólalnia, a néző mégis érzi, mit él át. Nincs mögötte szociológiai háttérelemzés, társadalmi diagnózis vagy bűnügyi „élveboncolás”. Az egész történetet mégis ő viszi a vállán. Kilencven perc egy színészi babérokra törő, érzékeny fiúval. Erősebb startról nem is álmodozhatott volna a Kölyök.