A pokolba vezető út is...

Az évezred elején többször is átgomboltuk a kabátot Rimaszombatban, s több megoldást is kipróbáltunk, hogy érdekesebbé és színvonalasabbá tegyük a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyt. Hosszú évekig ugyanis ragaszkodtak az „egy verseny, egy szöveg”-elvhez, sőt voltak olyanok, akik az előző évből átmentették a választott szövegüket a következő évekre is.

A kísérletek felemás eredményt hoztak. Hosszas küzdelem után mára mintha a többség már elfogadta volna, hogy két kötelező művel kell indulni, s ezeket már a járási versenyen is kérheti a zsűri. Emlékszem, hogy az első évben több olyan tehetséges versenyzőt is ki kellett zárni, aki bejutott a döntőbe, de csak ott derült ki, hogy ezzel el is lőtte a puskaporát. Az idén ilyen már nem akadt.

Megpróbálkoztunk azzal is, hogy az egyik választott mű kötelezően tematikus kellett, hogy legyen, így 2002-ben határon túli magyar szerzőt kellett választani, 2003-ban pedig kortárs magyar szerzőt. A szervezőket kizárólag jó szándékok vezették, s nem pedig egyes kortárs alkotók reklámozása, hisz az akkori szervezők közül Szászi Zoltán volt az egyetlen, aki tiltakozott az ilyenfajta kisajátítás ellen. Hihetetlen, mennyi félreértés származott a döntésből, ugyanis nagyon nehezen behatárolható kategóriákról volt szó. Előfordult a 2003-as döntőben, hogy a zsűri a végső döntés előtt hozzám fordult, én pedig kénytelen voltam felhívni az unokahúgomat, aki lexikonban nézte meg, hogy Nógrádi Gábornak van-e köze a határon túlhoz vagy sem. Nem volt, ezzel az egyébként meszsze legjobb versenyző diszkvalifikálta magát. Kénytelen voltam belátni, hogy a rendszer így nem működőképes, hisz hová soroljuk például a mesemondókat? Arra is volt példa szép számmal, hogy valaki olyan felvidéki költő versével nyert meglehetősen kétes körülmények között, akinek a legjobb barátja volt a zsűri elnöke. Ezzel természetesen nem akarom azt sugallni, hogy eleve ki kell zárni a kortárs és a szlovákiai magyar irodalmat, hisz mi is azzal a céllal tettük kötelezővé, hogy végre a versenyzők és a pedagógusok is mélyebbre ássák magukat, s ne cövekeljenek le 1945-nél és a jelenlegi Magyarország határainál, de be kellett látni, hogy a vállalkozás több veszélyt rejtett magában, mint amennyi a sikerrel kecsegtetett. De ahogy például a Palócország-Meseország versenyen természetes, hogy a jelentkezők palóc mesét adnak elő palóc nyelvjárásban és népviseletben, úgy nem tartom kizártnak olyan szavalóverseny meghirdetését sem, ahol szlovákiai kortárs magyar író művének az előadása lesz a feltétel. Erre lehet precedens a most meghirdetett Kulcsár Tibor Szavalóverseny is. Az országos szavalóversenyen pedig maradjon az egyetemes irodalom, legyen az népmese, Lorca, József Attila vagy Tőzsér Árpád.

Juhász Dósa János