A nyelvtanóra mint „szabad foglalkozás”

Nemrégiben egy nagyon érdekes és tanulságos előadást hallgathattam meg a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében Budapesten: szerzője, Molnár Cecília Sarolta az anyanyelvi nevelés sikertelenségének okaival foglalkozott, a középiskolai magyar nyelvi tankönyvek és középiskolai tanárokkal készített interjúk, illetve velük kitöltetett kérdőívek adatai alapján. Az előadó abból indult ki, amit a szakemberek régóta tudnak: az anyanyelvi nevelés korszerűtlen (tudományosan elmaradott) és mély válságban van: nem képes ellátni alapvető feladatait: sem a képességfejlesztést, sem pedig egy tudomány alapismereteinek és gondolkodásmódjának átadását. A magyartanárok maguk sem szeretik a „nyelvtanórákat”, nem is igen tartják meg őket („szabad foglalkozás”-nak tekintik), a diákok nyelvtanból elért tanulmányi átlagai rendre rosszabbak, mint az irodalomból elértek stb.

Ennek a helyzetnek az okai rendkívül szerteágazóak, és nem célom most, hogy foglalkozzam velük: baj van már az anyanyelvi nevelés programjával is, melynek céljai részben irreálisak, részben elhibázottak. A legtöbb tankönyv nyelvszemlélete elavult, fogalomrendszere eklektikus, megfogalmazásai sokszor homályosak, ellentmondásosak, emiatt a szöveg nehezen tanulható. Számos olyan ismeretet próbálnak átadni, amire a diáknak nincs szüksége, arról viszont, amire igazán szüksége lenne, kevés szó esik. Sajnos maguknak a tanároknak a többsége sem áll a helyzet magaslatán, hiszen ők is hasonló szemléletű szakképzésben részesültek, mint amilyet a tankönyvek közvetítenek, így aligha várható el tőlük, hogy felülbírálják őket. Sokan érzik ugyan, hogy a tankönyvek nem elég korszerűek, ám a nyelvtudomány újabb eredményeinek megismerésével járó fáradságot a tanárok többsége mégsem igen vállalja.

Szlovákiai magyar viszonylatban sajnos semmivel sem jobb a helyzet sem a tantervek, sem a tankönyvek, sem a pedagógusi hozzáállás tekintetében. 2003 nyarán a Gramma kidolgozott egy nyári egyetemi továbbképzési programtervezetet a magyar szakos tanárok számára, pontosan azzal a céllal, hogy megismertesse őket a nyelvtudomány újabb eredményeivel és azoknak az oktatásban való hasznosíthatóságával. A Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség azonban a pedagógusok számára nem ezt a programot választotta.

Az anyanyelvi nevelés válságával és a belőle kivezető lehetséges utakkal sokat és sokféleképpen kellene foglalkozni. Különösen kétnyelvűségi helyzetben, hiszen a kétnyelvűség körülményei közt még fontosabb lenne, hogy a fiatalok korszerű nyelvszemléletre tegyenek szert, amely lehetővé teszi számukra, hogy önállóan is meg tudják oldani rendszeresen fölmerülő nyelvi gondjaikat. És persze képesek legyenek a magyar nyelv többféle változatának a használatára, a beszédhelyzet követelményeinek megfelelően; ne vessék meg az otthonról hozott, nyelvjárási elemekkel és szlovakizmusokkal tarkított anyanyelvváltozatukat sem, használják bátran, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, ugyanakkor versenyképesek legyenek Magyarországon is, mégpedig nemcsak szakmailag, hanem nyelvileg is.

Mindez nem lehetetlen, de az kell hozzá, hogy az anyanyelvinevelés-óra megszűnjön szabad foglalkozás lenni. Ez csak akkor válhat valóra, ha a pedagógusnak kedve van (anya)nyelvi ismereteket átadni, a szakemberek pedig megmutatják neki, hogy mit lenne érdemes tanítania és hogyan, s a tantervek sem fogják őt ebben gátolni. Szerencsére az Állami Pedagógiai Intézet az utóbbi időben nyitottnak mutatkozik arra, hogy – a Comenius Pedagógiai Intézettel karöltve – kezdeményezője és szorgalmazója legyen az anyanyelvi nevelés tényleges korszerűsítésének. Szándékunk, hogy rovatunkban is jelentessünk meg olyan cikkeket, melyek a magyar szakos tanároknak és más érdeklődőknek megmutatják, mennyire érdekes dolog a nyelv, és mennyi mindent érdemes róla tudnunk.

www.gramma.sk