A nyelv gyúrható anyag

Az Ibusár huszárjai a komáromi Jókai Színház előadásábanAz Ibusár huszárjai a komáromi Jókai Színház előadásában Az azóta eltelt két évtizedben számos jutalomban részesült (többek között Graves-, József Attila- és Mikes Kelemen-díjas). ĺrásait rendhagyó nyelvkezelése, valamint az ironikus és a parodisztikus elemek sajátos keveredése teszi egyénivé.

NYELVKÖZPONTÚSÁG, IRÓNIA, TÖREDÉKESSÉG

E fogalmak köré szövődik az a háló, amelynek segítségével az értelmezők igyekeznek megragadni Parti Nagy költészetének lényegét. A költőnek elsősorban a nyelvvel van dolga, a megfelelő nyelv meg- és kitalálása elsőrendű feladata. Mindez a hagyománnyal való folytonos szembenézést sürgeti. Kortárs költők rendszerint úgy viszonyulnak a hagyományhoz, hogy egyben leépítik, átalakítják azt. A fennkölt témák megszüntetve megőrzése Parti Nagy költészetének is elemi része.

Mára a depoetizálás eljárásai általánossá váltak, a fennköltség azonban nem veszett el – csak átalakult. A nyelvi esetlegességeket felszínre hozó beszélő tudatosan vállalt dilettantizmusa révén csalja vissza a versbe a fennköltet. A Parti Nagy-versek költői énje, miközben a „fentebb stílt” próbálja utánozni, mindinkább a nyelvi dilettantizmus felé sodródik. Gyanúsan nagyszerű és zseniálisan amatőr sűrűsödik nála egymás mellé az olyan sorokban, mint „kontaktlencséje szívnek a költő”, „ki lát a lélek fásliján át?”, vagy „ajkához lassan az idő/ odaszorítja trombitáit”. A Szódalovaglás című kötet négysorosa egyidejűleg idézi fel és vonja kétségbe a líra misztériumát: „villanyt oltok hogy jobban lássalak/ ó szőlőpartok lomha éjjele/ ó meddőhányók csillagos salak/ még hány dömpernyi líra fér bele?” Ez a költészet köztes helyet foglal el a nagy erejű költői képekkel operáló versbeszéd és a fűzfapoétika ügyetlenségei közötti skálán. Hatása éppen ebben a kettősségben és átmenetiségben rejlik.

Felül- és alulstilizálás játéka a versek stiláris érzékenységéről tanúskodik. Parti Nagy nem tartózkodik a rétegnyelvek, a közhelyek alkalmazásától, gyakorta mímeli a beszélt nyelv hibáit és szívesen építkezik előre gyártott tömbökből. Rá is érvényes, amit Kukorelly Endre kapcsán fogalmazott meg egyik kritikusa: „Tudomásul kell tehát vennünk, hogy századunkban az író nem okvetlenül a nyelvművelő mozgalom kisúttörője.” Cím és központozás nélküli verseiben nem ritkán bukkannak fel félbehagyott szavak, szótöredékek, foszlányok. Ugyancsak szívesen teremt újakat („liedérc”, „szürkevakk”, „puderáld magad”), amelyek kivonják magukat a beszélő és az olvasó ellenőrzése alól, és nagy mértékben kitágítják a lehetséges jelentések határait.

A TEST ANGYALA

Parti Nagy Lajos A nyolcvanas évek közepén jó ideig lázban tartotta az Élet és Irodalom olvasóit egy titokzatos író(nő), aki így jellemezte magát: „Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapájában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig.” Találgatták, ki lehet ő valójában, valóságos mítoszt kreáltak rejtélyes alakja köré. Aztán eljött a kijózanodás pillanata: kiderült, hogy a 17. századi emlékírók modorában író literátor nem más, mint Esterházy Péter.

Néhány évvel később hasonló dolog történt. A Jelenkor 1990 nyarán egy Sárbogárdi Jolán nevű, addig teljesen ismeretlen írónő szövegét hozta le. Ezúttal azonban hamar kiderült, kit rejt az álarc. Parti Nagy Lajos pedig (éppen tíz évvel Csokonai Lili Tizenhét hattyúkja után) megjelentette első (és ez idáig egyetlen) kisregényét Sárbogárdi Jolán: A test angyala címen. Esterházy könyve nem tartalmaz utalást a szerző személyére (sem a borítón, sem a könyv belsejében nem szerepel Esterházy neve), sőt a könyv hátsó borítólapján levő fénykép révén (ezen egy fiatal lány látható) azt az illúziót igyekszik továbbra is fenntartani, hogy tényleg létezik egy Csokonai Lili és a könyvet tényleg ő írta. A Parti Nagyé ezzel szemben feltünteti a valós szerző nevét, s fényképes trükkökkel sem él. De nem ez a legszembetűnőbb különbség. Esterházy fiktív szerzőjéhez egy saját, fiktív nyelvet alkotott, amely jobbára a régiség szövegvilágából táplálkozik. Parti Nagy azonban mintha a lírájából jól ismert hangot idomította volna az elbeszélő próza dikciójához. „Az rögtön kiderült rólam, hogy dilettánsul tudok a legjobban” – hangzott a szerzői önértelmezés.

A lányregényt az író, saját bevallása szerint elsősorban stílusgyakorlatnak szánta. Sárbogárdi Jolántól mégsem tudott egyhamar szabadulni. A test angyalából hangjáték született Ibusár megállóhely címen. Ibusár a címe annak a színpadi műnek, melynek műfaji jelölője – „zenés-táncos-huszerett”. A klasszikus szövegeket is megidéző, sajátosan rontott-stilizált nyelvezetű operettben kettéválik Sárbogárdi Jolán léte. Lesz belőle egy nem túl okos és nem túl buta jegykiadó Ibusáron („nett, mint a desztillált víz” – mondta róla Parti Nagy Lajos), és egy „lányregény-iparos”. Az Ibusár sikerét bizonyítja, hogy szerzője megkapta érte a Színikritikusok díját (1993).

A FIKCIÓK IDEJE LEJÁRT

„A Hősök teréről nemrég lőtték fel az ezer darab fehér óvodást.” Ezzel a megdöbbentő mondattal kezdődik Parti Nagy Hősöm tere című regénye (2000). A felütés nemcsak sokkoló, nehezen is értelmezhető – legalábbis egyelőre. Ha a hős mellé szegődünk, fokozatosan választ kaphatunk a kérdésekre, kik, mikor és miért tették ezt. Mire azonban elérkezünk a megnyugtatónak egyáltalán nem nevezhető válaszokig, nyakig találjuk magunkat a fikció-valóság kérdésének szövevényes diskurzusában. A regény alcíme: „a Tisztabúza éjszakája”. A narrátornak (vagy inkább az egyik narrátornak), akit a szövegbeli eljárások igyekeznek a szerzővel azonosnak feltüntetni, csupán egyetlen éjszaka áll rendelkezésére, hogy beszámoljon arról, ami vele és/vagy hősével megesett (?). Bár végig hangsúlyozza az elmondottak komolyságát, az olvasó mégis joggal érzi úgy, hogy egy hihetetlen történet kellős közepébe csöppent, amelyben még az sem derül ki egyértelműen, hogy a két elbeszélő tényleg két különálló személy-e. Annyi biztos (?), hogy két, egymást kölcsönösen olvasó szöveggel találkozunk a könyvben. Valaki (nevezzük hősnek) titokzatos e-maileket küldöz a narrátornak, amelyekben beszámol arról, mit tettek vele szomszédai, Tubica és Tubicáné.

Az olvasót nemcsak a szomszédok különös viselkedése hozza zavarba (időnként, szitkok kíséretében teátrálisan kihajítanak az ablakon egy működő tévékészüléket, géppisztollyal tüzelnek az utcára...), hanem egy-egy tényszerűnek tűnő elbeszélői megállapítás is: „...tizenkilenc friss hullát számolt meg a liftaknában egyetlen hétvége alatt.” Amikor Tubicáékról kiderül, hogy valójában galambok, a történet eloldódni látszik a mindennapok talajától. Mi sem egyértelműbb, mint az, hogy fikciót olvasunk, legfeljebb az „zavaró”, hogy a narrátor minduntalan figyelmeztet, ez véresen komoly, nem csak úgy „játszásiból” van. A galambokról megtudjuk, hogy egy világuralomra törő szélsőjobboldali, kizárólag szárnyasokból álló mozgalom tagjai, akik kísérleteket végeznek hősünkön – megpróbálják madárrá változtatni. Igazán félelmetessé az teszi ezt a kitalált világot, hogy ráismerünk benne valódi eszmékre, magatartásokra, mindennapi valóságunk megannyi jól ismert, otthonossá lett elemére. A fiktív világ megértésének hátterében valóságos tapasztalataink állnak, lényegében ezek teszik lehetővé a megértést, természetesen nem abban az értelemben, hogy megfeleléseket, azonosságokat találunk az irodalmi fikció és valós világunk között. Inkább akként értve a fikciót, hogy az hasonlít a valóságra: olyan, mintha az lenne, de mégsem az. Az árjagalambok egymást testvérnek szólítják, jelképük a karomkereszt, egymásnak pedig így köszönnek: „Tisztabúza”. A Hősöm tere nyelve nem az életvilág egy-egy szeletét reprezentálja, hanem szimbolikus. A regény a különféle ideológiáknak kiszolgáltatott ezredvégi létünk szimbóluma.

Parti Nagy könyve műfaji szempontból azokkal a szövegekkel mutat rokonságot, amelyek újraaktualizálták a napló, a memoár elavultnak hitt sémáit. Hős és író, narrátor és szereplő személyiségei egymásba folynak ebben az élet és irodalom végzetesen egymásra utalt kapcsolatát is példázó swifti szatírában.