A műviráglét illatai

Jelentéktelen műtét... – mondta a gyereknek. Az az orvosi beavatkozás végtére is felborzolta az aszszony életének állóvizét. Az út. Naponta elutazott abba a városba, ahol a gyereket kezelték. De csupán néhány percet töltött a kis beteg ágyánál. Majd ismételten vonatra szállt. Naponta az oda vezető út, amely nem csupán kellemes időtöltésnek bizonyult, de emlékeztette őt valahai ifjúságának boldog esztendeire, amikor még a távolmaradásokban lelte az örömét. Az utazás ismét új színekkel járult a napjaihoz. A korai kelések, a készülődések s a rapszodikus sietség. Jószerint csak a tudatába szűrődött egy-egy közelkép a kis betegről. Később e közelképek is elmaradtak. Az a gyerek, aki belőle szakadt a világra, igazából a mellőzött emberi lény szerepére kárhoztatott. Végül is feladta a küzdelmét az adott túlerővel szemben. S az asszony több mint egy évtizednyi időtávolság után visszanyerte valahai szabadságát. És most, amikor megint magára maradt, a nyert távlat első reggelén a helyi pályaudvaron találta magát. Felszállt a városba induló vonatszerelvényre. A kórházig gyalogolt. A büfében evett egy szalámis zsömlét. Ivott egy csésze kávét. Majd a parkban lévő padra telepedett. Mögötte még törpécske tujafa. A retikülből cigarettát vett elő. A belső szabadsága. A megviselt emberek békéje kerítette őt hatalmába. ĺgy múlott el egy negyedórácska.

– Ideje indulnom, kicsikém... – mondta szórakozottan. A hazafelé vezető úton már fáradtnak, elhasználódottnak érezte magát. De az elkövetkező hajnalon az ismétlődő, újra és újra felbukkanó kalandérzet remegtette meg bensőjét. Az út a közeli városig. Gyalogolni a kórházig. A büfében a szalámis zsömle, az elfogyasztandó kávé, majd a parki tujafa közelében eltöltendő negyedórácska – lelki összhang. Aztán a frusztrált ember hazafelé vezető útja...

Hónapokkal később, amikor a kórházi kapun kilépett, a sűrű utcai tömegben nem a megszokott útvonalon indult el, hanem egy közeli mellékutcába tévedt, hol csetlő-botló betűkkel kiadó szobát hirdettek. Az asszony hosszasan tanulmányozta az egyszerű szöveget. Kissé bizonytalankodva a jelzett lakásba csengetett. Az ajtónál egy idős hölgy jelent meg.

– Szoba?! – kérdezte a látogató. – Kiadó szoba?!

– Honnan jött?! – így a háziaszszony. – Fekete ruhát visel. Meghalt valakije?!

Néhány röpke mondat, közhelyek. Múltról. Jelenről.

Végül is megegyeztek. Kicsi albérleti szoba, ahonnan csupán néhány percnyi távolságra van a kórház. A büfé, ahol majd elfogyasztja a szalámis zsömlét s a csésze kávét. És kedvére időzhet a parkban is. Pad. Tujafa. Cigaretta.

Reggelente pedig vonatra szállhat. Hazautazhat. Igen. Minden reggel hazautazik. Kitakarítja a lakást. Port töröl. Újra vasalja a ruhákat. Egyszerűen: a valahai énjéhez kéredzkedik majd be...

– A gyerekről... – persze – semmi hír... – mondja majd az a másik.

Mire ő ráfeleli:

– Hát, igen. Végtére is... Aranyos fiú volt...

Nyilván. Aranyos fiú volt. De valamiképpen sosem értették egymást.

„A cél: EGY! Kettő: az ESZKÖZ!”